Nemere István: Egy trónörökös menekülése (2)

VERZIÓK – MINDEN OLDALRÓL

Búcsúlevél

Lássuk, mit írtak, mit tételeztek fel a kutatók az Esemény – Rudolf herceg pusztulása – okáról:

1) Az Auersperg-verzió szerint Rudolf Aglaia Auersperg hercegnőt elcsábította és kompromittálta. A méltóságában sértett Aglaia akkor fivéréhez, Auersperg herceghez fordult védelemért. A herceg 1888. augusztus elején magához a császárhoz ment panaszra. Ferenc József elismerte, hogy a hercegnek (a korabeli erkölcsi normák értelmében) jogában áll elégtételt kérni, ám természetesen a trónörökössel nem párbajozhat (ezt magasabb politikai érdek tiltotta). A felek állítólag mégis ún. „amerikai párbajban” egyeztek meg, Rudolf húzta a fekete golyót és a párbaj szabályai szerint fél éven belül öngyilkosságot kellett elkövetnie. A határidő 1889. január 31. lett volna... Ezt a változatot főleg a szabadkőművesek terjesztették, de szinte semmi sem bizonyítja.

2) Egy másik változat szerint Rudolf előzőleg a Bécs-Brüsszel között közlekedő gyorsvonaton elcsábított és hálókocsijába vitt egy Bőhm vezetéknevű zsidó lányt, aki hamarosan férjhez ment egy eléggé tehetős grófhoz. Ez utóbbinak Mayerling környékén is volt birtoka. A férj állítólag tudott a hálókocsi-ügyről, először zsarolni próbálta Rudolfot, majd amikor ezzel kudarcot vallott, lelőtte a trónörököst, nehogy az feladja őt a rendőrségen. Ebben a verzióban Mary Vetserának csupán mint véletlen és kényelmetlen szemtanúnak kellett elpusztulnia.

3) A szerelemféltés számtalan alváltozatban: egy környékbeli erdész kapta rajta Rudolfot a) a feleségével, b) a lányával, és lelőtte. Mary Vetsera ezt látván öngyilkos lett. Csak az a baj, hogy Mary Vetsera szóban és írásban már napokkal előbb kinyilvánította öngyilkossági szándékát.

4) A két Baltazzi-változat: a) Mary Vetsera egyik nagybátyja, Heinrich Baltazzi volt szerelmes Marybe, ő lőtte le Rudolfot és talán Maryt is. b) H. Baltazzi állítólag párbajt vívott Rudolffal... És ami tény: Heinrich Baltazzi körülbelül ezidőtájt ismeretlen körülmények között lőtt sebet kapott („vadászbaleset”?), amelybe pár hónappal később belehalt.

5) Azon a bizonyos éjszakán alkoholos vita során egyik részeg mulatótársa borospalackkal fejbevágta Rudolfot; a felismerhetetlenségig összeroncsolta koponyáját. Ferdinánd toszkánai herceg állítólag látta is, amint az orvos Rudolf fejéből kiszedte az üvegcserepeket. Ám lehet, hogy a felismerhetetlen halott nem is Rudolf volt.

6) Öngyilkosság volt, mert Rudolf előzőleg titokban a pápához fordult tervezett válása és Mary Vetserával kötendő új házassága ügyében. De a pápa nem egyezett bele a válásba, sőt, értesítette a tervről Ferenc Józsefet. A császár tudta: ebben az esetben egyetlen fia nem vehetné át majdan a trónját. Utolsó beszélgetésük alkalmával Ferenc József ezt Rudolf szemére vetette, a fia pedig – hallgatózó szolgák későbbi állításai szerint – ezt felelte: „Akkor számomra csak egy kiút maradt”.

7) A politikai gyilkosság. Ez is több alváltozatban létezik. Az egyik értelmében a németellenességéről ismert Rudolfot Bismarck és Vilmos porosz ügynökei tették el láb alól; a bécsi trónörökös ugyanis mindent megtett, hogy csökkentse a porosz befolyást Ausztriában, és a bécsi kormány németbarát orientációját másfelé fordítsa. Ez az akkori politikai helyzetben érzékenyen érintette a poroszokat. A másik al-verzió szerint Rudolf összeesküvést szőtt apja ellen. Az lett volna a célja, hogy magyar és talán szláv segítséggel kerüljön trónjára, ahol így megvalósíthatta volna számos reform-tervét. Ez a változat különösen Magyarországon volt elterjedt Rudolf halála előtt és után; tudjuk, milyen politikai események játszódtak le Budapesten 1889 januárjában a véderő körüli parlamenti vitában és a város utcáin. Elég elolvasnunk a sajtóban Rudolf halálát követő napokban Mikszáth Kálmán és más, csalódott hazafiak róla írott nekrológjait. Akkoriban nálunk a reformpártiak közül szinte senki sem titkolta, hogy Rudolfban látja a beteg Monarchia leendő orvosát. Így tehát – állítják ezek – maga a császár gyilkoltatta meg fiát, ami nyilván nem lehetett könnyű döntés. Mary Vetsera mayerlingi látogatása zavaró tényező volt ebben az akcióban, ezt a kényelmetlen szemtanút is meg kellett ölni... A fiatal bárónőt különben napok múltán kalandregénybe illő körülmények között rendőrségi ügynökök temették el egy közeli temetőben, az anyját külföldre száműzték. Megingott az a feltételezés is, hogy Rudolf előbb lelőtte Maryt.

8) A János Szalvátor-verzió. Ennek hívei állították: azon az éjszakán a részegen mulató vendégek között volt a Monarchia Rudolf mellett másik, igen különös Habsburgja, János Szalvátor főherceg, aki sok tekintetben hasonlított Rudolfra. Hat évvel volt idősebb a trónörökösnél és hozzá hasonlóan publicista, művészlélek, a hivatalos politika ellenzője; a vezető katonai köröket Drill oder Erziehung (Drill vagy köznevelés) című írásával haragította magára. Sok minden érdekelte: 1885-ben megjelent könyvében – Einblicke in den Spiritizmus (Bepillantás a spiritizmusba) – leleplezte a szellemidézők szédelgéseit. Állítólag ő is összeesküvő volt... Ám azon az éjszakán kemény vita támadt köztük. 

Toscanai János Szalvátor

Más forrásokban, például Larisch grófnő, egy ideig Rudolf barátnője – talán nem eléggé megbízható – emlékirataiban olyan célzásokat találunk, amelyek arra engednek következtetni, hogy János Szalvátor és Rudolf együtt álltak a Ferenc József és megcsontosodott kormánya elleni összeesküvés élén, ám Rudolf szinte az utolsó órában hirtelen megijedt és visszavonult, ami persze a többi összeesküvő helyzetét is igen bonyolulttá tette. A grófnő szerint Rudolf titkos iratokat tartalmazó kazettáját János Szalvátor főherceg vette magához. Lehet hát, hogy egy veszélyes koronatanút kellett elhallgattatniok a társainak? Nos, ezen verzó szerint azon az éjszakán „részeg összeszólalkozás” során Rudolf állítólag megütötte Jánost, az pedig egy pezsgős palackkal fejbevágta rokonát. Rudolf azonnal meghalt. Most felejtsük el egy pillanatra János Szalvátor előző életútját (folytonos szembenállását a császárral) és csatoljuk ide azt a különös tényt, hogy hat hónappal Mayerling után János elhagyta Bécset, Ausztriát, sőt Európát. (János Szalvátor még 1887-ben felsőbb engedelem nélkül a bolgár trónkérdésbe avatkozott – ekkor választották Ferdinánd szász-koburgi herceget bolgár uralkodóvá –, ezért a Habsburg főhercegek tábornagyi tanácsa elmozdította linzi hadosztályparancsnoki beosztásából. János erre lemondott – 1889-ben – főhercegi rangjáról, Gmunden melletti kastélyáról kölcsönzött egy nevet, és Johann Orth-nak hívatta magát ezután. Fiumében tengerészkapitányi tanfolyamot végzett, felszerelte a Santa Margherita vitorláshajót és tengerre szállt. Előbb azonban feleségül vette Stubel Millyt, a bécsi opera táncosnőjét.) Soha többé még csak levelet sem írt a Habsburgoknak, sőt legközelebbi családjának sem. Időnként mégis érkeztek felőle (ellenőrizetlen) hírek Bécsbe. 1890 júliusában hajója a dél-amerikai Buenos Airesből cementrakománnyal Valparaísóba indult, de oda már nem érkezett meg. Soha többé senki sem látta János Szalvátort. Vagy mégis...? 

János Szalvátor már mint Johann Orth hajóskapitány -
matrózaival

Ugyanis 1891 nyarán, tehát a dél-amerikai partok mellett állítólag bekövetkezett katasztrófa után egy évvel Algériában feltűnt egy férfi, akit egy utcai összetűzés miatt a rendőrség igazoltatott. Johann Orthnak mondta magát. Jóval később – már a huszadik század elején – az argentin rendőrség egyik vezetője szerint az orosz–japán háború kitörésének hírére az országot elhagyta egy Johann Orth nevű személy (esetleg Szalvátor fia lehetett?). Amikor anyja, Mária Antónia Bécsben elhunyt, a család régi szolgái felismerni vélték a katafalk előtt. Ferenc József félt is, hogy Orth Bécsben rejtőzik, ezért titkosrendőrségi körözést adtak ki ellene. Ebből ismerjük az akkor 46 éves férfi alapos személyleírását. De nem fogták el – valószínű, hogy csak vaklárma volt az egész, Orth ígéretéhez híven nem tért vissza Európába. Ám múltak az évek és vagyoni okokból végre dönteni kellett, él-e vagy sem? 1910 májusában egy bécsi bíróság a tengeri katasztrófa tényét fogadta el haláloknak, és ítéletében kijelentette: Johann Orth-János Szalvátor nem lehetett életben 1890. július 21. után, így ezt a napot ismerték el az egykori Habsburg-főherceg-Johann Orth polgár-halála dátumaként. (Húsz éve nem kaptak felőle hírt; ez annak idején elégséges jogi alap volt az efféle döntés meghozatalához.)

9) Sok jel mutat arra, hogy azon a napon a szerencsétlen trónörökösre egyszerre szakadtak a nagypolitika és a magánélet problémái. Századunk ötvenes éveiben ugyanis megállapították, hogy Mary Vetsera nem golyó által halt meg – miként azt sokáig hitték a kettős öngyilkosság-verzió hívei –, mert holtteste exhumálásakor a koponyát érintetlenül találták. Nem röpítettek hát golyót a fejébe. Több, főleg orvos-kutató szerint Mary január közepén terhességének 12. hetében volt és mindenképpen meg akarta tartani a gyereket. Ezzel próbálta kényszeríteni Rudolfot, váljon el és vegye őt feleségül. Mint tudjuk, Rudolf fejében ez a terv már máskor is megfordult, most mégis úgy döntöttek, elhajtják a magzatot. A korabeli primitív módszerekkel ez csak a siker 50 %-os esélyével kecsegtetett, és Marynak nem volt szerencséje. 29-én este vagy éjféltájban a sikertelen „műtét” miatt meghalt. Előtte írta anyjának furcsa búcsúlevelét. Már tudta, hogy halála után Rudolf öngyilkos lesz, ebben „megegyeztek”. Ám a szerencsétlen trónörökös a lány halála után még hat órán át töprengett, mit tegyen. A politikai összeesküvés nem sikerült, János Szalvátor

csalódott benne, a pesti mozgolódásokból sem lett forradalom, Ferenc Józseffel szinte végleg szakítani kényszerült – és ráadásul itt ez a Mary-ügy is. A katolikus Ausztriában törvény tiltotta a magzatelhajtást, és mivel Mary belehalt, a holttestet pedig nem rejtheti el észrevétlenül – : legalább öt év börtön és összes címének, rangjának elvesztése fenyegeti. Tudta, az udvarban és kormánykörökben sok ellensége alig várja, hogy ürügyet szolgáltasson – és ő, éppen most, bele is esett a csapdába. Végül dönt: halál. Már írja is feleségének a búcsúlevelet: „Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg a nevemet”.

Itt egy pillanatra szakítsuk félbe a történetet és nézzük meg, mit mondott erről egy kései „tanú”. 1983 nyarán, sok évtizedes svájci száműzetés és ügyes jogászok kötélhúzása után az osztrák fővárosba látogatott a kilencedik évtizedét taposó agg ex-császárné, Zita (az utolsó Habsburg-uralkodó, az 1916-ban megkoronázott IV. Károly felesége). A bécsi Neue Kronen-Zeitung hasábjain szenzációsnak szánt bejelentéseket tett Rudolf-ügyben. Ezek röviden a következők:

A (feltételezett) Rudolf a katafalkon

Zita szerint nem öngyilkosság, hanem politikai gyilkosság történt. A dologba a család több tagját is beavatták, |értesüléseit Zita nagyrészt éppen tőlük szerezte még annak |idején. így tudott a dologról Károly (a későbbi császár), Mária Valéria és Gizella főhercegnők (Rudolf nővérei), Mária-Terézia főhercegnő (Károly Lajos főhercegnek, Ferenc József öccsének felesége), Mária Jósé főhercegnő, Károly Tivadar bajor herceg (Erzsébet császárné fivérének) felesége.

Ferenc József, a katolikus uralkodó még az öngyilkossági verziót is vállalta inkább, mint az igazságot. Bizalmas |családi körben kijelentette: „Nem tehettem mást. A Monarchia létéről volt szó.” Az ügynek Zita szerint nagy nemzetközi és történelmi jelentősége volt, sőt – állítja az öreg császárné, akinek szellemi frissességéről 1983-ban mindenki meggyőződhetett – „köze volt a szarajevói merénylethez és az I. világháború kitöréséhez is”.

Zita férje, Károly és Ferenc József 1914 után (amikor már eldöntött dolog volt, hogy a trónon majd Károly követi a császárt) állítólag megegyeztek abban, hogy Ferenc József halála után Károly trónra lépve utólag rehabilitálja Rudolfot, leveszi róla az „öngyilkosság” bélyeget. (Kérdés: akkor milyen verziót tálaltak volna fel a Monarchia alattvalóinak, a világ közvéleményének? Az igazságot vagy egy másik hazugságot? — N.I.)

Zita részletesen idéz egy állítólagos négyszemközti beszélgetést, amelyet Ferenc József folytatott sógornőjével, Maria Joséval. Ennek tartalmáról ez utóbbi tájékoztatta Zitát. Ferenc József többek között azt mondta: nem közölheti a világgal az igazságot, mert az hatalmas politikai konfliktust kavarna. Inkább hagyja, hogy „szegény Rudolf számlájára írják az egész ügyet”.Zita szerint az a búcsúlevél, amit Rudolf Mária Valériának hagyott hátra, nem bizonyíték az öngyilkosság mellett. Nem kétséges – állítja az ex-császárné – politikai gyilkosság történt, mert az összeesküvők – köztük Rudolf – a Monarchia megdöntését, Ferenc József meggyilkolását tervezték. Ez utóbbiba azonban az addig velük egyetértő Rudolf már nem ment bele. Az összeesküvők féltek, hogy a trónörökös elárulja őket, hát bérgyilkosokat küldtek ellene. Ezek különben külföldről érkeztek – állítja Zita. No és – tette hozzá – ő mindent feljegyzett, bizonyítékai is vannak mindenre és azokat „megfelelő időpontban” nyilvánosságra hozza. Lehet, arra célzott, hogy csak halála után teszik majd őket közzé? Nem tudjuk, de valószínű.

Hát ennyit a verziókról. Természetesen léteznek még különféle alváltozatok, valamint egészen fantasztikus fejtegetések is. De mi csak egy szálon induljunk el. A legfantasztikusabbnak tűnő feltevés ugyanis azt hirdeti, hogy Rudolf nem is halt meg Mayerlingben.

(Folytatjuk)

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (1)

„Bizonyos fokig minden cselekedet

magában hordja a túlzás hamisságát"

(Emerson)

JELLEMZÉS ÉS ELŐZMÉNYEK

A férfi, akiről szó lesz, a maga korában igen ismert ember volt. 1858. augusztus 21-én született, 28 éves atyja harmadik gyermekeként. Mindvégig ő volt a család egyetlen fiúgyermeke. A dinasztiát megalapító dicső ős tiszteletére Rudolfnak keresztelték.

A császár és a trónörökös - A fiatal Rudolf

Az Osztrák–magyar Monarchia császára, I. Ferenc József mindent megtett, hogy leendő utódja a legjobb nevelésben részesüljön. A nyílt eszű, tehetséges fiú már kicsi gyermekként igen széles körű oktatást kapott: német anyanyelvén kívül a francia, magyar, cseh és lengyel nyelveket is tanították neki. Ezen kívül beavatták a filozófia, jog, politikai gazdaságtan, közigazgatás és hadi ismeretek rejtelmeibe is. Mindezt tizenkilenc éves koráig tanulta. Húsz évesen (1878) katonai pályán tört előre; a prágai helyőrség ezredeseként a Hradzsinban lakik. 1880 augusztusában tábornokká nevezik ki, ő a Monarchia legfiatalabb tábornoka (22 éves).

1883-ban a 25. hadosztály parancsnoka Bécsben. Részt vesz az udvar életében, számos esetben reprezentál, államközi fogadásokon és eseményeken az uralkodóházat képviseli. Külföldre is küldik; hivatalos utak során jár Isztambulban, Bukarestben, Belgrádban, Londonban, Afrikában stb.

Önálló gondolkodásával már gyermekkorától gyakran hozta zavarba környezetét. Az adott valósággal kibékülni nem tudó, világjobbító egyénisége később nemegyszer okozott jelentős konfliktusokat közte és az udvar konzervatív körei között. Sőt, apjával fennálló viszonyát is többször veszélyeztette Rudolf „mássága". Sok tekintetben mintha nem is az apja fia, mintha nem is Habsburg lett volna. Ezt a tényt az anyjától örökölt személyiségjegyekkel magyarázták. Erzsébet királyné ugyanis több szempontból még Rudolfnál is jobban elütött a bécsi udvarban megkövetelt-elvárt viselkedéstől és gondolkodásmódtól.

Rudolf már 15 évesen írt egy igen mélyenszántó filozofikus munkát, 17 évesen pedig olyan jövőbe mutató dolgokat tartalmazó írást közölt, amiből világosan kitűnt, mennyire másképpen gondolkodik, mint a Habsburg-dinasztia többi tagja. Egyes bel- és külpolitikai kérdésekben hamarosan szembekerült a Monarchia politikai vonalával.

Rudolf, vadászaton

A róla fennmaradt kép persze nem ilyen egyértelmű. Rudolf szeretett vadászni, szeretett inni, a női társaságot sem vetette meg. Dinasztikus okokból hamar megházasították, de sem feleségét, sem kislányát nem szerette különösebben. Állandóan voltak nőügyei, szeretőket tartott.

Nem volt romantikus lélek, igyekezett a dolgok mélyére látni. Okvetlenül megemlítendő, hogy igazi irodalmi tehetséggel rendelkezett, különösen közírói, publicisztikai tevékenysége volt (helyesebben: lett volna) jelentős, több cikket írt bécsi lapokba, külföldi útjairól útibeszámolókat jelentetett meg, írásait R. betűvel jegyezte. Leginkább azonban a természettudományok érdekelték. 1883-ban lelkes szavakkal nyitotta meg a bécsi Elektrische Ausstellung-ot (Villamossági Kiállítás), többek között kijelentette, hogy a kiállítás kapcsán „alig becsülhető fel az a mélyreható fordulat, amely az egész emberi társadalom előtt áll". A megnyitón a főnemességből senki nem vett részt... A hivatalos körök azonban igyekeztek elfojtani közírói hajlamait. Mi mégis jegyezzük meg a dolgot — később jelentősége lesz... Álnéven írogatta sokkoló cikkeit a bécsi lapokba (például a Wiener Tagblattba, amelynek főszerkesztője akkor egy galíciai lengyel zsidó újságíró, Rudolf jóbarátja volt).

„Eretnek" nézeteivel katolikusként is sokkolta környezetét. Rónay Jácint püspöknek, hitoktatójának gyakran szemére vetette: „Az arisztokrácia és a klérus emberemlékezet óta közösen butították a népet...” Titkos naplójában már tizenévesen klérusellenes gondolatokat vetett papírra. H. Valloton szerint /Valloton, H.: Elisabeth d'Autriche l'imperiatrice assasinée. Paris, 1975./ Rudolf egy, a nemesség és a klérus kárára létrehozandó új társadalmi rend híve volt. Ha hatalomra jut, a világi és egyházi nagybirtokokat felosztotta volna; nem nemzet- és ország-szintű, hanem világegyesítést célzó politikát szeretett volna megvalósítani. Nyíltan is kritizálta az udvar, a kormány tehetetlenségét, elhibázott döntéseit, a reakciós vezetőket. Sőt, megvetette saját családját is. Kevés barátja, de rengeteg ellensége volt.

Beszéltek politikai terveiről, sőt arról is, hogy többekkel együtt összeesküvést sző apja, a császár – és vele együtt természetesen a Monarchia megcsontosodott vezető körei és azok módszerei – ellen. E feltételezések minden jel szerint nem is voltak egészen alaptalanok.

Kastély Mayerlingben

Az a dolog, ami 1889. január végén a Bécs melletti Mayerling vadászkastélyában történt, bonyolult és zavaros előzmények után úgy következett be, hogy lényege tulajdonképpen mind a mai napig felderítetlen. Oka, lefolyása és kimenetele sem ismeretes teljes egészében, ezért a továbbiakban csak „Eseménynek" fogom nevezni. Aki erről szeretne bővebben és magyarul (bár kissé ironikusan) olvasni, annak ajánlhatom Bárt István könyvét. /Bárt István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös. „Szerelmi kisregény". Bp. 1984. Helikon Kiadó, 164. old./

A tények: Rudolf trónörökös 1889. január 28-án elhagyta a bécsi Hofburgot (állandó lakhelyét, a császári palotát), de előbb azt mondta inasának: „Holnap délután jövök vissza, úgy öt óra körül, mert ő Császári Felsége ebédre vár”. Az időponton ne csodálkozzunk: Ferenc József és udvara estefelé fogyasztotta el az ebédnek nevezett napi főétkezést. Rudolfnak tehát akkor még szándékában állt visszajönni – ezt is érvként szokták emlegetni azok, akik szerint Rudolf nem lett öngyilkos. Ám valami történhetett 28-án délután vagy 29-én délelőtt, ami a férfit terve megváltoztatására késztette. Tudjuk, egy kocsin Mayerling-be utazott, ám másnap üzenetet küldött Bécsbe, az udvarba, hogy ne várják, megfázott, kimentette magát.

Mayerling Bécstől nincs messze. A Baden közelében fekvő kicsiny települést akkoriban a főváros felől is több úton lehetett megközelíteni, valamint elhagyni (ez lényeges körülmény történetünk szempontjából). A falucska egyetlen nevezetessége a főhercegi vadászkastély volt, amely erdők között állt. Ma az Esemény szorosan vett színhelyén egy többemeletes templom és kápolna áll gazdagon díszített barokk oltárral. A falu a két város (Bécs és Baden) közelsége ellenére még évtizedekkel az Esemény után is jelentéktelen — például mindössze 161 lakosa volt az 1910-es népszámlálás adatai szerint — és máig is csak az Eseményről híres.

Rudolf Bécsből maga után hozatta Mary Vetsera fiatal bárónőt („Die kleine Kontesse"), aki már az előző év novembere óta a szeretője volt. Egyes források esküsznek rá, hogy Mária-Mary az Esemény idején terhessége negyedik hónapjában volt, ami eléggé valószínűtlen, ám a terhesség mint olyan, nem zárható ki. Ha a hír igaz (vagy annak fogadták el), úgy abban sem kételkedtek, hogy a gyermek apja Rudolf lett volna.

Nem tudjuk pontosan, mi történt a kastélyban a január 29-ről 30-ra virradó éjszakán. Tény, hogy a személyzet másnap délelőtt kénytelen volt betörni a mayerlingi hálószoba ajtaját, ahol is ágyában holtan találták Rudolfot, mellette szintén holtan hevert Mary Vetsera. Ám még ez sem olyan egyértelmű, ahogyan azt hamarosan meglátjuk...

Mary Vetsera és Rudolf - titokzatos idill?

Az első órákban, sőt az első huszonnégy órában az esetről a legkülönfélébb hírek terjedtek el. Vadászbaleset, betegség, öngyilkosság, gyilkosság, többszörös gyilkosság... 30-án délután 17 óra 25 perckor került az utcákra a bécsi kormány hivatalos lapja és az közölte az első hivatalos változatot: a trónörökös szívszélhűdést kapott. /Wiener Zeitung különkiadása, 1889. január 30./ Ezt persze senki sem hitte el, hisz Rudolf semmiféle betegségéről nem hallott senki. Eltelik még egy nap (tudjuk, először magát Ferenc Józsefet is félrevezette környezete, azt mondták neki, hogy fia és Mary Vetsera közösen mérget ittak), mikor hirtelen megváltozik a hivatalos verzió és most azt közlik fentről: öngyilkosság történt, tűzfegyverrel. A szerencsétlen főherceg állítólag golyót röpített a fejébe, az szétroncsolta koponyája jelentős részét. Ám előtte – igaz, erről nem szól a hivatalos változat – lelőtte Mary Vetserát, ily módon együtt mentek a halálba. A fiatal bárónőről mellesleg egyetlen szó sem esik az Osztrák–magyar Monarchia hírközlő eszközeiben; ez a kényszerű hallgatás negyedszázadon át, egészen az első világháborúig tart, a lánynak még a nevét sem szabad kiejteni. A birodalomban senki le nem írhatta, hogy Mary Vetserának valaha is bármi köze lett volna Rudolfhoz. Jellemző, hogy a lány haláláról az első hírt külföldön publikálták. /Münchner Neuesten Nachrichten, 1889. február 2./ Napokkal később szintén egy külföldi újságban olvashatták: „Heiligenkreutzban titokban eltemették von Vetsera báró lányát, aki az osztrák trónörökössel egyidőben halt meg". /Berliner Tagblatt, 1889. február 6./ Nem térünk ki itt a lány életére; akit érdekel, sokfelé olvashat róla. Az Esemény lényege szempontjából sem életének, sem halálának nincs különösebb jelentősége. Tény, hogy évtizedeken át sok kutató és szerző őt tartotta a trónörökös halála (egyik?) okának. Mert azt mondani sem kell, hogy a mayerlingi esetről könyvtárnyi irodalom látott napvilágot; az első már néhány hónappal az eset után megpróbálta összefoglalni a történteket. /Die yolle Wahrheit über den Tod des Kronprinzen Rudolf von Osterreich. Berlin, 1889; a könyv máig kb. 50 kiadást ért meg./ De a sokszáz mű elolvasása után sem lehetünk biztosak abban, hogy Rudolf halálát mi okozta, sőt – még abban sem, hogy Rudolf valójában meghalt-e Mayerlingben!

Mert bizony ez sem biztos!

(Folytatjuk)

Nemere István és a titkok könyvei

                                         „Ahogy vastagodnak a lexikonok,

                                              úgy sokasodnak a kérdőjelek"

„A történelemben már gyakran előfordult, hogy közismert személyek titokzatos körülmények között eltűntek. Persze, sokkal gyakrabban tűntek el ismeretlen, egyszerű emberek, de az sohasem keltett akkora feltűnést. Az uralkodók, politikusok, hadvezérek, előkelő származásúak eltűnése mögött általában politikai okokat kell gyanítanunk. Ha nagyon gazdagoknak veszett nyomuk, azt általában vagyonuknak vagy az éppen náluk lévő értékes tárgyaknak „köszönhették". Tűntek el királyok és trónörökösök, gyerekek és felnőttek, nők és férfiak. Még az is előfordult, hogy egyesek – így hárítván el az állandó, mindhalálig fenyegető életveszélyt – önmagukat tüntették el...

A két nagy és több száz kisebb háborúval kapcsolatos világégések alatt, után és miatt ezrek és ezrek menekültek a „halálba", töröltek el maguk mögött minden (vagy csaknem minden) nyomot és kezdtek új életet. Az Amerikába menekült sikkasztó főpénztárostól a háborús bűnösig hosszú lenne ez a lista” – irja Nemere István az 1987-ben megjelent Új titkok könyvében.

A Rejtélyes eltűnések cimű fejezetben három, egymástól teljesen független olyan történetet ismertet, melyek során ismert személyeknek, repülőutazás folytán, titokzatos módon nyomuk veszett, a történteket pedig mindmáig sűrű homály boritja.. Az alábbi történet megfejtése, amelyről sokszor és sokat írtak már, a szerző értelmezésében a kutatókra vár. Ő megelégszik azzal – s vele együtt mi is –, hogy ismertessük a tényállást az olvasóval.

EGY BANKÁR ELTŰNIK

1928. július 3-án az angliai Croydon repülőterén útra készült egy ötvenéves férfi. Széles válla és szögletes, köpcös termete miatt ökölvívóra emlékeztetett, bár nem volt az. Európa egyik legegészségesebb és leggazdagabb emberének ismerték.

Alfred Loewenstein multimilliomos bankár kísérőivel és a személyzettel együtt beszállt a repülőgépébe, és egy óra múlva, amikor a gép Franciaországban leszállt, Loewenstein már nem volt a fedélzeten. Útközben nyomtalanul eltűnt.

Ki volt Alfred Loewenstein? Egy tehetős belga bankár fiaként született, luxusban élt és nőtt fel, majd 19 évesen, amikor az apja csődbe ment, egyik napról a másikra koldusbotra jutott. Hihetetlen energiával és ötletességgel küzdötte fel magát, és a semmiből hatalmas vagyont gyűjtött. Pénzügyi zseniként ismerték. Már az első világháború előtt gazdag volt ismét, a háború utáni infláció idején pedig a nemzetközi valutapiacon keresett nagy összegeket. Mégis, 1926-ig valójában senki sem figyelt fel rá, de akkor néhány óra leforgása alatt világhírű lett, mert tízmillió font kölcsönt ajánlott fel a belga kormánynak, hogy az stabilizálhassa a frank árfolyamát. Loewenstein a kölcsön után – mint igazi „belga hazafi" – kamatot sem kért. Az üzlet eléggé kétséges kimenetelű volt, Loewenstein különféle feltételeket támasztott és bizonyos előjogokat is kért cserébe, és így megint csak ő volt az, aki jól járt; részvényeket és külföldi vállalatokat, palotákat, földbirtokokat vásárolt Angliában, Belgiumban, Franciaországban és másutt. Rendkívül energikus és rokonszenves, de erőszakos ember volt; ha valaki ellenkezett vele, akkor az illetőt sajátkezűleg náspángolta el. E felindulásaiért több esetben bíróság előtt kellett felelnie. A fizikai erőnlét is egyik hobbija volt, utazásaira nemegyszer magával vitte saját ökölvívó-, tenisz- és golf edzőjét is. Ő volt az első európai üzletember, aki a technikai eszközöket teljesen a szolgálatába állította. Nem csak egy magánrepülőgépe, hanem külön légiflottája is volt. Versenyistállókat tartott, részesedett sok ország bányáinak és vízierőműveinek hasznából, de fő célja az volt, hogy a világ műselyem-termelését egyedül ő ellenőrizhesse. E célból hosszú és elkeseredett küzdelmet folytatott már évek óta egy angol céggel; e harcban a homályos tőzsdeügyletektől a zsarolásig minden fogás meg volt engedve.

Azon az estén tehát Alfred Loewenstein a croydoni repülőtér halijában a KLM irodájából telefonált egyik vállalata igazgatójának. A beszélgetés nyitott ajtónál folyt, és több tanú hallotta, amint Loewenstein közölte: körülbelül egy hét múlva visszatér Londonba. A hallban várta őt Bob Little, a magángép másodpilótája. A huszonhét éves fiatalember már csaknem egy éve dolgozott nála. Este hat óra volt. Később Little is megerősítette, hogy Loewenstein viselkedésében nem volt semmi különös; pontosan olyan volt, mint máskor: teli energiával, közvetlen, jókedvű. A bankár kérdéseivel árasztotta el a másodpilótát: milyen az időjárás, milyen magasan fognak repülni, mikor érnek Brüsszelbe?

Személyzete élén átment a vámon. Vele volt Hodgson titkár, Baxter, az inasa, két gyorsírónője: Bidalon és Clark kisasszonyok. A gép személyzete a már említett Little és Drew pilótákból állt. A repülőgép egy Amszterdamban épített hárommotoros Fokker VII-es volt. Az ajtó a géptest bal oldalán helyezkedett el. A bejárattal szemben volt egy toalettfülke, de ezt eltakarta a hátsó utaskabin ilyenkor nyitott ajtaja. Repülés közben ezt az ajtót mindig becsukták. Ki- és beszállásnál azonban ez az ajtó eltakarta a vécéhelyiséget. Ez is Loewenstein saját ötlete volt; a gép belsejét az ő tervei alapján építették át.

A bankár azonnal az utaskabinba ment és elfoglalta szokásos helyét balra elöl. Arccal a menetiránynak, kis íróasztala előtt ült. Jobbra tőle egy ugyanilyen asztalnál a titkára, Artur Hodgson. Valamivel hátrább ült Fred Baxter, az inas, egy kivételesen sovány és alacsony férfi. A két gyors- és gépírónő egymással szemben ült egy különleges, magasított asztalnál. Drew elsőpilóta beindította a motorokat, Little másodpilóta ezt kívülről ellenőrizte, majd beszállt a gépbe és ráfordította az ajtózárat, nehogy az magától kinyíljon repülés közben. Ezt az ajtót különben – ha a gépet magára hagyták a repülőtereken – kulcsra is zárhatták.

Nem véletlenül írjuk le itt ilyen részletesen az utazás előkészületeit. Később a hatóságok, a vizsgálóbizottságok minden apróságot számba vettek. Little átment a kabinon, hogy a pilótafülkébe jusson. A startot mégis elhalasztották pár perccel, mert Baxter még kiszállt és a repülőgép mellett pár szót váltott valakivel. De hamar visszajött és becsukta maga mögött az ajtót.

Délután hat óra múlt néhány perccel. Clark kisasszony, a gépírónő intett az épület előtt álló ismerősének. Később azt az illetőt is kihallgatták. Eskü alatt vallotta, hogy a guruló gép ablakában látta Loewensteint kinézni.

A beszállás

Drew a levegőbe emelte a gépet, elszálltak Purley, Sevenoaks, Maidstone és Ashford fölött. Ezután Little vette át a kormányt, Drew pedig egy regény olvasásába mélyedt. Szép este volt, felhőtlen ég, tiszta levegő, jó látási viszonyok. A kabinban folyt a munka: a gépírónők az útra kapott anyagokat gépelték, papírok jártak kézről kézre, Hodgson titkár leveleket írt és jegyzetelt. Amint a gép a tenger fölé ért, Bob Little ezt a tényt rádión közölte is egy földi repülőtérrel. Azután Dunkerque felé vették az irányt. Little időnkent a kis üvegablakon át hátranézett a kabinba: minden rendben van-e az utasokkal? A tenger fölött is látta a bankárt, amint az ablakon át a szép esti tájat szemlelte.

Loewenstem levette zakóját, ami szokása volt. De az már nem, amit állítólag ezután csinált: levette nyakkendőjét is, ingét pedig kigombolta, mint aki fullad, nehezen lélegzik. Hodgson titkárnak az volt az érzése, hogy gazdájának kevés itt a levegő.

A csatorna fölött félúton repülhettek, amikor a bankár kiment a toalettbe. Eltelt néhány perc, de nem jött vissza. Little vezette a gépet, Drew olvasott, Hodgson jegyzetelt, a kisasszonyok szorgosan gépeltek – de Alfred Loewensteint többé senki sem látta.

Eltelt vagy tíz perc, mire észrevették, hogy valami történhetett a főnökkel. Hodgson Baxterhez ment, a fülébe súgott valamit. Baxter felállt, a toalett ajtajához ment és kopogott. Egyszer, kétszer, mind hangosabban – nem jött válasz. Hodgson belöktc az ajtót és döbbenten megtorpant. A toaletthelyiség üres volt, de a gép külső ajtaja himbálózott a huzatban. Minden jel arra mutatott, hogy Loewenstein kiesett a gépből.

Baxter úgy megijedt, hogy csaknem hisztérikus rohamot kapott. Hodgson izgalmában verejtékezett. A gépirónők sírva fakadtak. Azután behívták Drew-t, aki látva a történteket – a motorok dübörgése miatt alig tudtak szót érteni egymással – átvette a kormányt és minden repülési előírásra fittyet hányva, holdfénynél leszállt a dunkerque-i tengerparti homoksávra. Amint elcsendesültek a motorok, Drew végre kikérdezhette a személyzetet. A pilóta saját szemével meggyőződhetett róla, hogy a bankár beszállt a gépbe, most pedig csak a széke karfájára vetett zakója és nyakkendője volt ott. Ha az az ember, aki Croydonban felszállt a gépre, Loewenstein volt, – márpedig mindkét pilóta esküvel állította, hogy igen – akkor Loewenstein eltűnt. Nem volt a gépen a Csatorna közepétől, és akkor sem, amikor leszálltak a francia parton.

A történteket több gyanús pontra bonthatjuk:

1. A későbbiek során szemére vetették Drew-nek, hogy. nem valamelyik közeli repülőtéren szállt le, ahol tisztviselők, rendőrök és egyéb hivatalos közegek fogadták volna a gépet. Nem lehetséges, hogy összejátszott a bankárral, aki valamilyen rejtekhelyen bújt el a gépben és éppen a homokparton, az éjszaka leple alatt hagyta el a gépet? Ám a pilótáról igen jó véleményt adtak mindenütt, a személyzet vallomása pedig olyan meggyőzően hangzott, hogy végül senki sem vádolta Drew-t semmivel.

2. Felmerült az a gyanú is, hogy Loewenstein csődbe ment, ezért öngyilkosságot követett el. A csőd nem volt igaz; a következő hónapokban a vállalkozásai még az eltűnéséről szóló híreket, az ezzel járó tőzsdei részvényár-eséseket is kibírták. Különben pedig, akik csak ismerték a bankárt, egyhangúlag állították: egész természete, gondolkodása ellentétes volt az öngyilkosságnak még az ötletével is.

3. Igen gyanús volt Baxter, az inas viselkedése. Mint említettem, gazdája már a gépen volt Croydonban, amikor ő kiszállt, hogy valakivel beszélgessen. Ez furcsa, hisz Loewenstein jelenléte a gépen egyben indulási parancs is volt. Ez a kis, örökké alázatos inas éppen akkor akadályozta volna meg a felszállási akciót, ráadásul valami magánügyben? És Loewenstein erre nem reagált? Talán nem vette észre? (Baxter különben négy évvel később – Loewenstein fiának inasaként – öngyilkosságot követett el.)

Sajtóvisszhang

4. Hátha nem is Loewenstein volt az az utas? – ez volt a következő hipotézis. A nyomozás során felmerült, hogy a repülőtéren az ismerősök még a bankárt látták, de a gépen már – ahol egyetlen szót sem szólt, csak ült és állandóan az ablakon kifelé bámult – már a hasonmás ült. Ki és miért bérelte fel azt az embert, mi volt vele a célja? És mi lett a sorsa, vajon a Csatorna fölött egyszerűen a tengerbe lökték? És akkor mi lett az igazi Loewensteinnal? Sokan meg voltak győződve arról, hogy az értelmi szerző maga a bankár volt, aki valamely okból el akart bújni egy időre; talán azért, hogy szokása szerint újabb „nagy dobást” készítsen elő az üzleti életben. Nem tudni, hogy képzelte későbbi „feltámadását”, visszatérését, avagy „kicserélését" a hasonmással. Lehet, hogy ő elrejtőzött, a hasonmás pedig véletlenül kiesett a gépből, s ezzel „örök rejtőzködésre” ítélte a bankárt? Lehet, hogy Baxter összejátszott gazdájával, croydoni viselkedése éppen a „cserét” megkönnyítendő következett be? De az sem zárható ki – ha elfogadjuk ezt a feltételezést – hogy volt ilyen terv, ám valami okból nem jött össze a dolog, a tervvel ellentétben az igazi Loewenstein szállt a gépre, de a személyzet beavatott tagja (vagy tagjai) nem vették észre a dolgot és a hasonmás helyett a főnököt dobták ki a gépből? Esetleg a hasonmást kellett volna eltenniök láb alól? Vagy nem is volt hasonmás, egyszerűen a konkurrencia bérelt fel valakit közülük, ölje meg Loewensteint?

5. A gyilkosság sem zárható ki tehát. Az előző érvelést folytatva, lehet, hogy a bankárt kilökték a gépből? És ha igaz – ki követte el a bűntényt? A két pilóta együtt ült elöl a fülkében, a személyzet pedig a másik kabinban, szintén együtt – Loewenstein pedig középen tűnt el. A titkár? A kis termetű inas? A két nő egyike? Testi erő terén egyikük sem vehette fel a versenyt az amatőr ökölvívóval, az erőszakos természetű és nagy erejű férfival.

6. Baleset? A bankár állítólag fulladékony volt, ezért nem is engedte, hogy gépe túl magasan repüljön. A nyakkendő levétele és az inggallér meglazítása is ezt látszik bizonyítani. Később – mondták az elmélet hívei – kiment a toalettre, de visszafelé jövet eltévesztette az ajtókat, és a gép külső ajtaját nyitotta ki. Kiesett tehát? De ez az elmélet több okból is sántít; említettük, hogy ezt az egész ajtó-ügyet és a gép teljes belső átalakítását maga Loewenstein tervezte meg. Elképzelhető-e, hogy ezek után éppen ő téveszti össze az ajtókat?

A nyomozás során is sokat töprengtek ezen. Először kísérleteket végeztek hasonló típusú repülőgépeken, és kiderült, hogy repülés közben a légellenállás miatt egy férfi teljes erővel sem tudta kinyitni a külső ajtót. Ám amikor a kísérleteket ugyanazon a gépen megismételték, kiderült, hogy az a bizonyos ajtó odafent nyitható, még 50-60 centiméteres résre is.

A nyomozás különben nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert Loewenstein belga állampolgárként egy Angliában bejegyzett, de holland repülőgépen utazott, amely végül is Franciaországban szállt le, ám a „baleset” nem Angliában vagy Franciaországban, hanem e két ország között, a tenger fölötti semleges légtérben történt. A következő hónapokban rengeteg pletyka és híresztelés kelt lábra. Tizenöt nappal később ugyan a La Manche-csatornában egy hajó legénysége kifogott egy férfiholttestet, akit később a hatóságok Alfred Loewensteinnak fogadtak el, bár a dolog állítólag korántsem volt olyan egyértelmű. A testen rengeteg sérülés volt, talán túl sok is ahhoz, amit a négy kilométer magasról zuhanó ember elszenvedhet. Azonkívül a boncolás megállapította, hogy az illető élt még, amikor a vízbe került. Négy kilométeres zuhanás és becsapódás után? – kérdezhetnénk.

Lehet, azoknak volt igazuk, akik gyanították: a bankár ismét az útjába került olyan erőknek, amelyek nem riadtak vissza még a gyilkosságtól sem. De ha így volt, tettüket hogyan valósították meg? Ez már örökre titok marad.

Zenélő óra - mi lehet benne?

E furcsa című történetgyűjtemény Fodor Gyula gyűjtése, és zenéről, zenészekről szól. Szeretem az ilyen szívből adakozó kézikönyveket - mögöttük mély gondolatokat, felelős gondolkodókat sejteni.

Az előszóból:

Illusztráció a könyvből

"Az ember el sem hinné, mennyi minden fér bele egy ilyen rövid történetbe. Gyakran egy egész ember. Néha egy nagy probléma. Néhány mondatba. Magukba tudnak zárni nagy szellemeket, hasonlatosan az ezeregyéjszakai palackhoz...
Balladaszerű a legtöbb. Tömör; csak a lényeget tartalmazza, de ki is fejezi. Hatásosan. Gyakran hosszú értekezéseknél hatásosabban. Pillanatokat rögzítenek meg ezek a történetek, de vannak pillanatok, amelyek tartalmasabbak évek soránál."

Shakespeare irta egyik darabjában:

Az az ember, akiben nincs zene
s akire édes összhang sohse hat,
gyanús, hogy megcsal, kirabol, elárul:
lelke mozgása nehéz, mint az éj,
érzése sötét, mint az Erebus:
ilyennek ne higyj. — Hallgasd a zenét!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Hát igen, ez is egy komoly szempont! És akkor lássunk néhány ilyen cseppben a tenger féle zenei történetet. Lelkünk még úgy is a Csíkszeredai Régizene Fesztivál dallamaira hangolva; legalább tovább tart bennük az élmények nyári melege.

MŰVÉSZ

Mozart édesapja írta fiának:
... ha valaki lelkesen dicsér téged, ha égbe emel, akkor te annak semmiféle hibáját meg nem látod, azt te teljes bizalmaddal ajándékozod meg, sőt szereteteddel...


A ZENESZERZŐ HALÁLA

A Saint Eustache templom plébánosa imádkozott a 73 éves Rameau halálos ágya mellett. S egy helyen elvétette a zsoltár dallamát. A zeneköltő, akiről mindenki azt hitte, hogy lelke már messze szállt — a legenda szerint — egyszerre kinyitotta szemét, felemelte fejét és szemrehányó hangon így szólt:
— De plébános úr ! Hiszen ez hamis!
Azzal kilehelte lelkét.


A HOLDVILÁG-SZONÁTA LEGENDÁJA

Beethoven Heiligenstadtban nyaralt, Döbling mellett, a Kahlenbergről lesiető patak partján.
Egy este f-dúr szonátájának egy töredéke ütötte meg fülét. Az egyik ház nyitott ablakán szűrődtek ki a hangok. Beethoven megállt az ablak alatt. Bent valaki így szólt:
— Mit nem adnék érte, ha olyasvalakitől hallhatnám a darabot, aki úgy tudja eljátszani, ahogyan kell!
Az édes, szelíd hang becsábította Beethovent a házba. A zongoránál fiatal leány ült, de előtte nem volt kotta. Beethoven kérdően nézett rá, de csak néhány pillanatig, mert a leány üres tekintete elárulta, hogy a fiatal teremtés vak. Hallás után akarta eljátszani az f-dúr szonátát.
A leány fivére felsóhajtott:
— Szegény kis húgom!
A holdvilág belépett az ablakon s egy bús ifjú leányarcot világított meg.
— Elzongorázom neki a holdvilágot — mondta Beethoven.
Így és ekkor született meg a Mondschein-szonáta első tétele, ebből a rögtönzésből.

NÉHA AZ ELÉGEDETLENSÉG IS HASZNOS

Lully egyik nap írt valamit, másnap átdolgozta, újraköltötte s ha a második fogalmazás jobban tetszett neki, mint az első, az eredetit, amelyhez a második gyakran már csak alig hasonlított, ezekkel a szavakkal adta át titkárának, Lalouettenek:
— Égesse el.
Lalouette nem mindig teljesítette a parancsot. És később híres, jómódú zeneszerző lett belőle.

MINEK NEVEZZELEK?

Rossini nem kedvelte a páthoszt s a nagy szavakat.
— Hogyan szólítsam önt? — kérdezte egyszer egy hölgyrajongója — Monsieur Rossini: ez prózai és lapos. Szólítsam így: maestro? Vagy nevezzem hérosznak? Félistennek?
— A világért se, asszonyom! Szólítson egyszerűen nyuszikámnak — felelte Rossini.

MIT DALOL A PACSIRTA?

Bechstein lejegyezte. Ezt dalolja:

Tiu, tiu, tiu, tiu
szhpe, tiu, tokua
tio, tio, tio, tio
kutio, kutio, kutio, kutio
cskuo, cskuo, cskuo, cskuo
csii, csii, csii, csii
csii, csii, csii, csii, csii
kuorror, tiu, cskua, pipitskuisi
cso, cso, cso, cso, cso
cso, cso, cso, cso, cso
csirrhadinng
esi, szi szi toszi, szi
szi, szi, szi, szi, szi
csőrre csőrre csőrre csorrehi
csain csatn csatn csatn csatn csatn esi
dlo, dlo, dlo,dloa
dio, dlo, dlo, dlo, dlo, dlo
kuioo, trrrrrrict
lü lü lü lü, ly ly ly, li, li, li, li
kuio didi li lulilí
ha guor guor ku kuio
kui kui kui kui kui kui kui kui
gholl, gholl, gholl, gholl, ghia, hüdüdoi
kui kni horr lia dia dia dillhi
hecs becs hecs becs
hecs becs hecs becs hecs
tuarho hocstehoi
k'uia kuia kuia kuia kuia kuia
kni kni kni io io io io io io io kni
lii ly]e loio did io knia
higé gé gc gé gé gé knior csisz csiopi

Aki nem hiszi, erdő mélyén, éj sötétjében ellenőrizheti a szöveg pontosságát.

A TITÁN

Von Frimmel, a híres Beethoven-kutató feljegyezte, hogy az ő édesanyja kisleány korában gyűlölte Beethovent, mert Beethoven a lepkéket, amelyeket a kisleány meg akart fogni, zsebkendőjével mindig elriasztotta . . .


MI ÁLL A LEVÉLBEN?

Liszt egy pozsonyi hangversenye után nagyszabású bankettre gyűltek össze hívei. Pohárköszöntők is voltak, szép számmal, elmések és kevésbbé elmések. Az egyik így hangzott:
— A Liszt-név a különböző nemzetek nyelvén mást és mást jelent. A németek szerint te, ó mesterünk, behálóztál bennünket; du hast uns überlistet, a művészeteddel. Magyarul liszt a neve annak az istenáldotta anyagnak, amelyből a kenyeret sütik. Te vagy a liszt, amelyből a művészet kenyerét sütik. Szláv nyelven levelet jelent a liszt szó. Te vagy a levél, amelyet az ég küldött nekünk s amelyben meg vagyon írva.. .
— ... hogy szójátékot faragni tilos! — szólt közbe szigorúan Lisztnek az a híve, akire a pohárköszöntők megválaszolását bízták.
Így arra már nem került sor, hogy kiderüljön: mit jelent angolul least és franciául liste.

Forrás: Zenélő óra. Történetek zenéről és zenészekről. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadása, Budapest, 1938

Kezek muzsikája

/Az oldal illusztrációit Ádám Gyula régizenei fesztivál-fotóiból válogattuk/