2013. június 25., kedd

Életkapu, avagy Andrassew Iván 111 haikuja

 (35 a 111-ből – CsG válogatása)

Egy hónapja figyelem Andrassew Iván barátom távoli naplóját. A régi bejegyzések sehogy sem akarnak frissülni. Iván mostanig mindig annyira hiperaktiv volt, hogy hallgatása több mint gyanús: veszedelmes. Június 22-én pedig, két nappal Iván napja előtt kiderül: kórházba van, agy-, tüdő- és vesetumorral. Sokk ez nekünk, akik ragaszkodunk hozzá, s becsüljük, de még nagyobb sokk neki, aki a nem az ő léptékére berendezett világból küld látleleteket - nem saját magáról, inkább a Szenvedés Házáról. Megértem őt, amint méregeti eddigi életének széltét-hosszát, "rendbe tenni, amit még lehet és érdemes". Magam meg, aki mindenek előtt az iró embert, a finom megfigyelőt kedvelem benne, 111 haikujába temetkezem. Valamikor, 2009-ben, amikor mutatványának nekivágott, gúnyverssel köszöntöttem:

haikukat ir egy barátom,
egyet, kettőt, százat, s belátom,
jól áll neki, mint a kimenő-
re készülő cseléden a
kimonó 

(2009. augusztus 3.)

A 111 haiku elkészült. Leánya, Wanda illusztrálta őket. Most ott sorakoznak, egymás hegyén-hátán egy sárgaalapú blogba zárva , de szerepel Terebessék nagyszerű honlapján, a Magyar haiku költők összegyűjtött verseiben is. Valami ősi vajákos gesztusnak engedelmeskedve,  a fejembe vettem, hogy miként a szőlőt szemelgetjük, együltömben átolvasom őket, s amig ezzel foglalkozom, amig élnek bennem a sorai, nem érheti baj a barátomat. Netán ácsolhatok az élményből egy életkaput, amelyen  szabad az átjárás minden irányban. Szemelgetés közben 35 olyan haikut találtam a 111-ből, amiket külön csokorba kötve, egy életkapura teritve, meg is lobogtatnék ország-világ előtt: beléjük fér minden, ami élet, szorongás, félelem, pusztulás, kérdezz-felelek... Kinőtték az általam rájuk aggatott kimonót...


Meglát

A fény lecsap rád.
Meglát az is, akit száz
éjen át féltél.

Zsákmányállat

Túl sok itt a fény.
Kicsi vagy és ehető.
Messze az erdő.

Utolsó

Egy fügefa alatt
kicsi, vörös róka áll.
Puskámat nézi.

Sehol

Az a csillag ott
már régen nincs seholse.
Te meg vagy, ugye?

Az öreg

Bejártam ezer
erdőt, rétet is, százat.
Hol a két lábam?

Az ördög

Az ördög reggel
elaludt. Méhek, lepkék
lepték be kertem.

Sziget
Egy rossz sziget ez.
Itt hagytál, de kijutok.
Meglátod, egyszer.

Gyerek
Anyja megverte,
de  mint egy méhben, éppen
úgy kuporog el.

Üres kalitka

Csak az elfogott 
semmit tartja rabnak ott
egy bolond ember.

El, innen
A hegyek felől
nagy, vörös léghajó jön.
Lehet, hogy értem!

Ravasz terv
Csak, hogy szebb legyen 
a kert, száz csiga házát
színesre festem.

Gyerekerdő

Egy titkos ösvény
mélyén sincs soha semmi,
csak egy pici vágy.

Őszi reggel

A köd: szürke fény.
Hét szürke varjú illik
a szürke kertbe.

Kerti tűz

Az avarillat
csupa nyár még. De holnap
mind elégetem.

Ha kérdezi

A gyereknek mondd
azt: ősszel halni talán
még nem érdemes.

Hova?
Ott a kapun túl
ugyanaz van ám, mint itt.
Mégis átmegyek.

És most?

Egyszer egy láma
megáldott, mert ott voltam.
Most hova álljak?

Utolsó őszi remény
Égerfák alatt
vénasszony ül, nagy padon.
Él még, remélem.

Firkák
Hűs kis szellőkkel
egy fűz árnya a falra
firkál álmokat.

Özön

Annyi fény árad
a fákon túl, hogy gyáva
vagyok kilépni.

Első hó

Mi megfagyunk, de
Isten talált magának 
télikabátot.

Fagyhalott 
Test fekszik kuka
tövében: boldog lehet,
mert nem ember már.

A rejtőzködő

Hopp, itt besüppedt.
Alighanem szerelem
bujkál a hóban.

Kicsi magány

Szánkót kapott egy
kisfiú. Sír az utcán.
Nincs, aki húzza.

Cipők a parton

Nem ám a Halál,
hanem emberek öltek
jókedvvel, önként.

Kibomló

Egy rügy fölfakad.
Most minden hó átcsúszik
másik országba.

Vissza!

Egy virág feje
kibújik csakazértis.
A szél tapossa.

Viharos

A szél dühösen
kergeti magát. Talán
csak ez a dolga.

Hajnal

Árnyékom elfut.
Lemarad az, akitől
mindig menekül.

És úgy

Eső függönyét
egy ujjal félrehúzni.
És úgy lenne nyár.

Csak vissza

Egy tükörből ki,
aztán egy másikon be.
Csak visszatalálj.

Keresztúr

Fia lóg a fán.
Néha Isten erre jár.
Sír, mint egy gyerek.

Baljós napok

Ma elmehetsz még.
Mintha csak úgy mászkálós
kedvedben lennél.

Lassú forgás

Most már ráérünk,
mint az erdők, az esők,
a kövek, a Nap.

Ennyi

Üres szívünket
megtöltöttük semmivel.
Ez volt az élet.

Andrassew Wanda illusztrációiból

2013. június 20., csütörtök

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 21.

(Endrődi Sándor nyomán)

1847

Székely Bertalan illusztrációja a Salgó-hoz
Julius 27. Honderű. II. 4. sz. 78—79. lapokon Ökörszem czimmel a következő czikk olvasható:
„Ökörszem kissé komoly akar lenni, figyelmezteti tehát olvasóit nehogy jelen czikket tréfának, vagy épen költeménynek tekintsék — mit előre megjegyezni jónak látván — ezennel közli az alábbírt levelet, a hozzácsatolt corpus delictivel együtt ....
„Üdv kegyednek!
Midőn Hiador az Életképek által megtámadtatott, pár sorának a Kölcseyéveli hasonlósága miatt, föltevém magamban, figyelni Petőfi verseire, s íme nemcsak hasonlatokra, de egész eszmék' elsajátítására is számosra bukkantam. Oka, hogy ezeket Ökörszemhez küldöm közlés végett, többi közt az, mert illő, hogy azon lap közölje, melynek dolgozótársa — Hiador — oly gúnyosan megtámadtatott. Lássák a Petőfy lázban dühöngők, hogy ha méltónak látták zajt ütni ama  semmiségből, kedvenczük is lisztes; mert —  ha — mint  a jegyzetek' végén is említem — csekély figyelmem is ennyit födözhete föl, egy nálamnál több olvasottságú s hűbb emlékezetű fürkész   bizonyosan tiz húsz annyit volna képes föltalálni, s bevezetésül,   véleményem szerint,  nem volna rósz,   ha elmondaná Ökörszem, hogy miután Hiadornak szemére hányaték a puszta vélet-
len hasonlatosság, íme itten másneműeket is láthatandnak, a hasonlatokon kivül."
Minthogy közlő maga elmondta a mondandókat, Ökörszem egész komolysággal áttér a corpus delictire. — Halljuk!
„1. Vahot S. előbb „Éjjel" czimű versében:

„Csüggedve ülök életkedvhagyottan,
Künn fergeteg zúg ....
Hadd zúgolódjék, hogy ha kedve tartja stb.

Petőfy később

Itt van a tél, a hideg tél' közepe 
Zúgolódik az idő künn — 
Zúgolódjék, hagyjuk kedvét tölteni stb.

2.  Pájer előbb, nem emlékezem hol? gondolom „Téli dalok"-ban:

Hó leszek, leánykám 
S leszárnyalok, 
Le égből is leány, 
S ajkadnak bíborán 
Elolvadok ...

Petőfy később:

Hej! ha mostan hó lehetnék...
Ajakára csókot nyomnék ...
 S melegétől hő szivének 
Elolvadnék.

3.  Hafiz, Szeder Fábián fordítása szerint:

A fülmilécske tegnap 
Édesdeden dalolván, 
S reája egy bokornak 
Lombján kitárt fülekkel 
A rózsa hallgatódzván

Petőfy:

A primadonna a kis fülmile ...
Megannyi páholy mindenik bokor, 
A mellyben ülnek ifjú ibolyák, 
Miként figyelmes hölgyek . . hallgatván 
A primadonna csattogó dalát.

Mint a fölebbiekben, ugy itten is az egész eszme el van sajátítva, mert hogy a Hafiz hallgatódzó rózsája' helyébe ibolya van téve, az mit sem változtat a dolgon, hol van oly gondatlan író, a ki szorul szóra lopjon?

4. Kisfaludy S. „Gyula' szerelmében" előbb szól a fergeteghez:

...Port és polyvát kapkodsz,
Jer, tépd ki inkább reményüres szivemet."

Petőfi később szinte a fergeteghez:

Ki akarod tán tépni füríeimet?
Jer, tépd ki inkább, tépd ki szivemet.

5. Eötvös előbb „Szörnyen szép" czimű versében a szerelemről:

Mit bánom én! dicsők ha e veszélyek, 
S gyönyör között ha veszhet e kebel.

Petőfy később szinte a szerelemről:

Mit bánom én! az Isten szebb halált nem adhat, 
Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt.

6.  Vachot S. előbb — a „Külföld rabjában":

„Szivébe visszafolynak könyei. 

Petőfy később:

El könyek! szivem úgyis oly üres, 
Megfértek benne, odafollyatok.

7.Tompa előbb „Karcsai Templom" czimű népregéjében:

„A virágok éjimára
Mennek a természet' templomába.

Petőfy később:

A természet elhagyott szentegyház, 
Nincsen benne buzgó népe már, 
A virágok...

8. Szemere Miklós előbb „Az időhöz" czimű versének első részében  dicséri az ifjúsági időt,   mily sokat ajándékozott az embernek, második részében korholja az aggkori időt, mivel mindazt, mit csak adott, visszarabolja.

Petőfi később:

Tékozló fiu az ifjúság, 
Két marokkal szórja gazdagságát, 
De jön apja, a zsugori vénség, 
S visszaszedi elpazarlott kincsét.

9. Vachott S. előbb:

Tőled hegy patakja Nem búcsúzom el, 
Együtt utazunk mi Isten hirivel!

Petőfykésőbb:

Honán kül a fiu, 
Honában a patak 
Magas hegyek közül 
Együtt vándorlanak.

JO. Beöthy Zsigmond előbb: 

Ing a tenger a szélvész miatt, mint a „bölcső", melyet „mérges dajka hány." (Csupán prózában mondom el, mert a versre szorul szóra nem emlékezem)

Petőfi később: 

Hullámzik a viz, reng a könnyű sajka, 
mint a bölcső, melyet ránczigál szilaj kezekkel a „haragvó dajka".

12. Tompa előbb „Mátra könyében"!

Hol a Kátpát havas tetőin, 
— Mint barna csókák a téli fára — 
Halk szárnyütéssel, a kifáradt 
Felhők megülnek éjszakára.

Petőfy később : „Salgóban":

E hegytetői kősziklára ül,
Borús napokban, a pihenni vágyó
Terhes felhőknek vándorserege.

13. Szemere Miklós előbb a „szívhez" szólva: 

olyan vagy, mint az ér,
 melynek ha visszatér
Tükre' tiszta bája,
Az egész menny száll förödni rája."

Petőfi később a „Salgóban" a Szerelemhez szólva:

Ott állsz mesés nagyságban .... 
Hogyha nyugoszol, 
Meglátja széles tükrödben magát a 
Határtalan menny' minden csillaga.

Az eszme ugyanaz.
E példák Petőfy eredetiségét méltán kétségbe hozzák, számos verseire nézve; mert ha csekély figyelmem is ennyi elsajátítást fedezhetett föl verseiben, egy nálamnál több olvasottságú s bővebb emlékezetű fürkész, kétségen kivül tiz húsz ennyit fogna felkutathatni."

Augusztus 1. Életképek. II. 5. sz. 142. 1. Édes öröm, ittalak már... (Február 1847.)

Augusztus 5, Hazánk.  II. 92. sz. 366. 1.   Világosságot.

Augusztus 7. Hazánk. II. 93. sz. 370.1. Válasz, kedvesem levelére.

Jankó János illusztrációja A téli  esték-hez
Augusztus 12. Futár. Greguss Ákostul, Szarvason. Nyom. Réthy Lipót betűivel. 1847. 8-r. 28. 1. Ára 20 kr. p. p (Megjelenési dátumára vonatkozólag lásd Pesti Divatlap ugyanezévi aug. 12. sz. belső boríték lapját.) Tartalma: Előszó. I. Materia peccans a magyar irodalomban. II. Petőfi Sándor összes költeményei egy kötetben. III. Nagy férfiak mondatai. IV. Vörösmarty szózata. V. Kis káté. Petőfiről ebben Petőfi Sándor összes költeményei egy kötetben czimmel a II. czikk szól. Ezt alább közöljük. U. ott még a Kis kátéban a 3. pont alatt ez áll Petőfiről: „Petőfi Sándor verset irt Arany Jánoshoz ; mi következik eből (sic!) ? — Arany János viszair (sic!) Petőfi Sándornak." A bírálatot az eredeti helyesírás szerint adjuk a nagyszámú hibákkal együtt.
„Mi jó ezen cikk olvasóira nézve az, hogy én a vastag könyveket  nem   szoktam  olvasni!  Nem leendett-e bajul mind nekem, mind olvasóimnak, ha Petőfi vékonyabb könyvben adta volna ki összes költeményeit? Akor (!) bizonyosan átolvastam volna azokat s olvasóimnak sokkal hosszabb bírálatot kellendett olvasni mint így, midőn csak a könyv cimét, tartalomjegyzékét s közepét tekingetem meg. De Petőfi ur tudja, hogy én nem olvasom a vastag könyveket: most meg a kis hamis, csupa dacból (!) irántam, vastagon jött ki — csak hogy ne olvassam. De bezeg, (!) engem nem csal meg ! Csak azért is megbírálom őt. Kell-e mindent olvasnunk, hogy mindent megbíráljunk ? — Nem.
Lapoztam a példányban s már közel valék a kétségbeeséshez, belátni kezdvén, hogy ezen költő csakugyan minden bírálaton tul van s öszes (!) költeményei csakugyan megbirálhatlanok — legalább általam... Akkor veszem észre, hogy a 224-dik lap után a 209-dik lap következik; mi ez? Jobban vizsgálom a körryéket s ugy találom, hogy példányomban a 14-dik ív kétszer fordul elő. Én ugyan jelekre, sejtelmekre s több efélékre (!) nem sokat adok, de még is valamit: innen jött, hogy az elbeszélt tüneményt isten-ujjának nézvén meggyőződtem, hogy sorsom szerint, melyet el nem kerülhetek, hivatva vagyok megbírálni ezen 14-dik ívet, mely bizonyosan legjava lehet a költeményeknek — hogy im kétszer varták be példányomba. Ezen nézetemet nagyanyám is helyeslé s nem kételkedtem többé.
Szólnom kellene ugyan először ezen összes költemények külsejéről, aztán belsejéről, — először kiálitásáról, aztán beültetéséről — de ezeket hagyom. A kiálitás, mint azt műértők is (p. o. a Pestihirlap újdondásza) bizonyítják, pompás; ehez tehát, mivel már el van döntve, nem lehet szólani Mi a beültetést illeti, t. i. magokat a költeményeket, a szívvirágokat: ezek nem csak önbecsök által óvatnak meg a hervadástól, de az által is, hogy oly tartós kemény papírba vannak beültetve, melyet egyébre nem is használhatni, mint ara, mibül nincs haszon — gyönyörködésre. Istenem, mily szép papiros! - Meg nem foghatom, mért nem tettek minden lapra még kevesebb betüt; így a velinnek hatása még tisztább, még zavartalanabb lett volna. Én ily papírra irni sem mernék: — azok a nyomtatók pedig betűket szórtak rá, néholl egészen elüresitették! — Jobb lett volna kiadni egy kötet tiszta papirost; a betűk, habár kis számban, mégis gáncsolandók. —
Így hát szerencsésen a betűkhöz jutottam s szerencsétlenségemre pirulva kell bevallanom képtelenségemet, ezen szivvirágok egész kertjét bejárhatni; azért csak egyik melegágyát, ama nevezetes 14-dik ivet, veszem bírálói bonckésem alá. Jer ide, 14-dik iv (!) hadd boncoljalak fel, mint holttestet az orvos: felmutatom benned a szépségeket és hibákat.
Hibákat ? Hát vannak Petőfinek hibái ? — Igenis vannak — mert ő is a halandók egyike. Isten mentsen azt mondani, hogy Petőfinek hibái nincsenek: neki nem csak hibái, de nagy hibái vannak — ámbár ezen hibák magok — mint nagy íróknál lenni szokott — szépségek. Ilyen hiba, hogy mindjárt említsek egyet, az a túlságos szerénység, mely neki valósággal még roszabbul áll, mint keleti öltözete, eredetiségének ezen legfényesebb bizonyítványa. Oly férfiút, ki ébredetkor azon édes öntudattal nyújtózik ágyában, hogy már ő is büszke ujjal mutathat egy kötetre, melyen opera omnia van kinyomva — oly férfiút nem illet szerénység.
De fogjunk már hozzá; ne Írjunk ide annyi bohóságot: úgyis jobb lenni jó olvasónak, mint rosz írónak.
Lássuk mindjárt a 14-dik ív első lapját, a 209-dik lapot. Ezen lap egy költemény végével kezdődik, melynek elejét — mivel az még a 13-dik ivhez tartozik — nem tartozom tudni. Elégedjünk meg aval, mi belüle a 209-dik lapra jutott: ex ungue leonem. S ezen verstöredéknél mindjárt helyén látom megcáfolni azokat, kik aval vádolják Petőfit, hogy a külcsint elhanyagolja. Közönséges költő így nyomatta volna ezen verseket:

Már ilyesmit is gondoltam én: 
Megverem .... birok vele, hisz vén 
De mikor a szemem közé néz,
Minden bátorságom oda vész.

De a mi népköltőnk nem igy tesz; ő tudja, hogy varietas delectat, ő tudja, hogy egy hoszabb sor, meg egy rövidebb sor, Emich ur velinpapirján igen jól veszik ki magokat — s azért is a külcsint megadja versének, midőn így nyomatja :

Már ilyesmit is gondoltam
Én:
Megverem .... birok vele, hisz
Vén.
De mikor a szemem közé
Néz,
Minden bátorságom oda
Vész.

Nesze nektek, kik azt mondjátok, hogy P. nem néz a külcsinra! — A külcsinos vers igy végződik (helynyerés végett csak közönségesen teszem ide):

Három izben volt már félig holt; 
Jaj istenem ! be jó kedvem volt 
De az ördög sohsem vitte el 
Oly rósz, hogy az ördögnek sem kell.

Mi oly rósz ? a vers ?

A következő költemény a világ nagyságát tárgyalja:

Ez a világ a milyen nagy, 
Te, galambom, oly kicsi vagy; 
De ha téged bírhatnálak, 
E világért nem adnálak!

Oly léleknek, mint Petőfi, semmisem lehet lehetetlen: csak ügyekezzék magának valami módon megszerezni azt a galambot, — sülten az sem röpül szájába. Halljuk tovább:

Te vagy a nap, én az éjjel, 
Teljes teli sötétséggel; 
Ha szivünk összeolvadna, 
Ránk be szép hajnal hasadna!

Jó összehasonlítás — mi a sötétséget illeti; menjünk tovább :

Ne nézz reám, süsd le szemed — 
Elégeti a lelkemet!

Ne féljen, hogy lelkét elégeti: a viz nem egy könnyen szokott meggyulladni. De semmi! Petőfi a férfias túlzásokat szereti, nagyon szereti.

De hisz úgysem szeretsz engem, 
Égjen el hát árva lelkem!

Ez a nagy komolyság nem illik a kis bajuszhoz, mely alul előkerült. Sed satis ex Cornelio; menjünk most Katona barátomhoz.
Ezen költeményben Petőfi tévelygő szemének elfáradt sugara Katona barátom képén megpihen. Hogy az olvasó is megpihenjen; csak velős kivonatban adom elő az előttünk fekvő költemény tartalmát
 Volt egyszer egy pusztaság vidéke, mely felett hő, tikkasztó nap ége; szerencsére egy árnyékos fa s egy sátor találkoztak a pusztaságon, melyek alatt uj erőt lehetett szerezni. (A pusztaság vidéke jelenti a multat, az árnyas fa és a sátor Katona barátomat.) A szerencse kedvezett költőnknek s ő elhagyá a pusztaságot; Katona barátom azon — a hadnagy (ki itt a sors képe alatt jelenik meg) parancsolatjára — ott maradt. Most:

Évek érkezének, 
Évek távozának; 
És még csak hirét sem 
Hallhaták egymásnak.

Hogy Petőfi nem hallotta Katona barátom hirét, azt meghiszem, mert az ő lelkét fontosabb tárgyak veszik igénybe; de, hogy Katona barátom ne hallotta volna ami hires Petőfink hirét, az — az valóban lehetetlen.
Mielőtt más vershez mennék át, szükségesnek látom megjegyezni, hogy Petőfi a Katona barátomhoz intézett sorokat nem Pesten, de Duna-Vecsén irta; — s most, mint utazott emberről, még nagyobb tisztelettel szólandunk róla.*)
A 211. és 212-dik lapokon P. a színészettől búcsúzik s mindjárt az első sorokban kellemetlen hatást gyakorol túlzott szerénységével, melyet már felébb is főhibájaul rovtunk fel. Igy szól:

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.

Én csak azt mondom, hogy Petőfit a szerénység fogja megbuktatni. Hogy a színészettől búcsúzik, azt tudtokra adja azoknak,

Kiket tán sorsa érdekel.

Tán! mily önbizalmatlanság! — Nem talán, de bizonyosan érdekel minden igazi hazafit, hogy Petőfi ur jövőjének tiszta látkörét

Sötét, nehéz köd lepte el.

Mi mindnyájan szoros kötelességünknek tartjuk, ezen jelentést a legmélyebb  alázattal tudomásul venni. Azután nem csak mert Petőfi személye érdekei minket, vesszük szívesen ezen tudomást; de azért is, mert az ügy maga is igen fontos, Petőfi sorsa e részben oly csapós ellentétű fényben tündökölvén, hogy kénytelenek vagyunk megvallani: nagy embernek még sorsa sem lehet közönséges. Lám hogyan változik az élet:

Edig Thalia papja voltam, 
Most szerkesztősegéd leszek.

Hát még a bucsu maga, mily szivrepesztő:

Isten veled, regényes élet, 
Kalandok, isten veletek!

A kit ez sem indit meg, anak kőszívűnek kell lenni. De tovább:

Szép élet a színészi élet,
 Ki megpróbálta, tudja jól, 
Bár ellene a balitélet 
Vak órjásának nyelve szól. 
Hogy én lelépek —

Mintha királyt látna az ember szives Ieereszkedéssel trónjárul leszállni!

Hogy én lelépek a színpadról, 
Szivem nagyon, nagyon beteg.

Mások a színpadon találták azt nagyon betegnek. A mi az én egyedi meggyőződésemet illeti, megvallom, hogy Petőfi urat a színpadon mégis egészségesebbnek tartom, mint a költészetben.
A most következő harmadik és negyedik versfüzetben a kalandos élet mibenléte vétetik tárgyalás alá, mely tárgyalás azon eredvényt szüli, hogy a kalandos élet országfutásban, a nemkalandos élet pedig kis szobábani ülhetés-ben ál, hogy enélfogva a kalandos többet ér a nemkalandosnál. A kalandos életnek tehát még vissza kellend térni:

De sorsom egykor még ezt mondja, 
Ha majd rám megbékülve néz: 
Eredj, a honnan számüzélek, 
Légy a mi voltál, légy színész !

Petőfire megbékülve néz a sors, ezen Proteus, ki egy versből sem maradhat ki, mióta szerencsétlenségünk okát csak mindig a sorsban keressük, nem magunkban — ámbár, ellensúly végett, a szerencsét mindig önmunkánknak tekintjük, így a vers békitőleg végződik s a békületes Petőfi ez által képessé lesz Kedves vendégek elfogadására; mire nézve ily előkészületeket csinál:

Oh ez az ostoba falusi nép! — 
írják, hogy majd feljőnek Pestre. —
Szép. — 
S meglátogatnak. — Még szebb. —
Jőjetek. — Hanem meg is szököm előletek. -

Megszökik kedves vendégei elől ? Ne tegye azt! Ne adjon ön példát olvasóinak, hogy ezek is megszökjenek, ha a jelen verseket hajlandók volnának — kedves vendégeknek nézni!

Pompás mulatság volna. —

T. i. önre nézve, ha, olvasói megszöknének.

Képzelem. —

Hogy már készületeket tesznek a megszökésre ? Ah,ilyet képzelni sem lehet.

Bejárnák Tolnát, Baranyát velem — 
Vezetném őket, mint nyájt a szamár. —

Hiszen nem ön után, de ön előtt mennének; inkább igy tehát:

Hajtanám őket, mint a nyájt a szamár. —
De   oroszlánbőrben!   —   

Ugyan   mi   nagyobb   dicsőség szamárnak lenni, vagy juhnak?

Jaj, ha tudnák, mint várom őket már. —

Elkerülik önt; nem fogja őket bevárhatni. Következik most a szökevények személyleirása:

Jeles család is. — Anyit mondhatok. — 
Körében borzasztóan mulatok. —

Borzasztó!

A táti, az derék legény. — Derék. — 

Derék!

Az ember mostan is magázza még. —

Mily kín ez szegény Petőfinek, holott ő nem magázó, de önző.

S mily érdekes hallgatni, hogyha szól 
Trágyáról, béresekről, gyapjúról. —

Ez oly eredeti költői halmazat, minőt még egy költőben sem találtam; ily merény még Malaya szigetein is hallatlan — pedig ott az antropophagia is uralkodik. Trágya! béresek! gyapjú! — Trágya! Ez engem a hetedik menyországba emel: mily illatos áldozat Helikon hegyén ! — Hijába!  Petőfit csak  Petőfihez hasonlíthatni;  ő  páratlan -

És kérdi tőlem: hogy kel most a zab ?...
A búza ? ... árpa ?... széna ?... krumpli ? ... bab ?...

Ismét egy leírhatatlan báju költői halmazat: mintha szénát ennék.

Költői dolgok mindenek felett. — 

Költőiségöket maga a költő is elismeri; 

hiszen csak ugy hizik tőlök a képzelet. —

Hízzék a könyvárus, ki ezen soványságokat árulja! mondaná egy roszakaró. — Edig a tátihoz volt szerencsénk, menjünk már a mámihoz:

A mámi, ez már művelt egy személy. — 
Még az irodalomrul is beszél. — 
Könyvtára van szobája ablakán. — 
A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám. —

Szigvárthoz pontot kellett volna tenni; így:

A könyvtár dísze Szigvárt. — Kártigám. —

De haladjunk előre; most jön a kisasszony:

És a kisasszony, oh be kellemes — 
Mint a sült rák, olyan szemérmetes. —

Tanulság: a sült rákok szemérmetesek. Ezentúl tudjuk magunkat mihez tartani, ha szemérmetesek akarunk lenni. De tovább a kisasszonyrul:

Mindig pirul. — S mi bájjal társalog. — 
Igen s nem, nála az egész dolog. —

Jankó János illusztrációja a Katonaélet-hez
Enyi a kisasszonyrul. — Kár, hogy Petőfi ur ezen érdekes falusi család legérdekesb tagját, az urfit, nem vette tárgyalás alá. Nagyon lekötelezett volna minket, ha az urfit is — ez természetesen ő maga lett volna — leirandá az ő rövid, spártai modorában. A festész arczképe leginkább érdekel akor, ha maga festette. — Reméljük, hogy Petőfi ur méltányos kérésünket teljesítésre méltatandja s versét kijavítván, munkái jövő kiadásában önmagát is ezen széplelkű család tagjai közé igtatandja.

(...)

Most a faluról Pestre rándulunk s a következő lapon álló versben már A boldog pestiek között találjuk s érezzük roszul magunkat; mert hoszu öndicséretöket nem csak bűze (propria laus sordet), de unalma miatt is, nagyon—nagyon keserves végig hallgatni. Kárpótlásul meg nem bírálom őket; bírálat helyett legyen szabad néhány szivreható szót a boldog pestiek szivére kötnöm:

Ti boldogtalan pestiek! mikor fogjátok már egyszer belátni, hogy nem ti vagytok a világ közepe ? hogy nem ti mozgatjátok a világot ? hogy nem ti vagytok Archimides pontja ? — Ti Archimedes görögtüze vagytok, mely — vizbe mártva ég! Önzés, vakság, érzetlenség, gőg uralkodnak köztetek: hogy meritek magatokat boldogoknak mondani ? Most pedig lássuk, miből áll Petőfi urnak Első szerelme. Petőfi ur első szerelme kettős volt: egy sonka és egy leány; ezek dühösebben vívtak Petőfi sziveért, mint a hét város egykor Homer születéseért. Petőfinek ezen kettős szerelmet

A hű emlékezet
Meghozza méz gyanánt szivébe 

És:

Csak hozza is! mert az nekem hajh
Mindig mi jól esek. —

Eddig jól esék, már most nem; neki jól esék, nekünk nem. Tovább:

Hiszen e prózai világban
Nincs más költőiség.

Ez ismét ujdonuj, eredeti, mély igazságu gondolat: e prózai világban csakugyan nincs más költőiség, mint visszaemlékezni egyszeri gazdánk lányára és sonkájára:

Hiszen a prózai világban 
Nincs más költőiség.

Mily gyöngédség — a disznók iránt. Mily ügyesség, a lány s a sonka egybehozásában:

És uzsonnára kaptam tőle 
Sonkát s más egyebet, 
Mit szép szerével a kamrából 
Kihozni lehetett.

Szegény lány, mily feláldozó vala szerelme! Lopásra is csábította szegényt! És Petőfi! ő evett, a helyett, hogy csókolt volna; ez nem volt szép öntől, Petőfi ur . . . . csókolni kellett volna.
Az első szerelem szép idejének letűnte, természetes, hogy még most is fájdalmasan él a költő emléjében; ezen fájdalmas visszaemlékezést az utolsó versszak igen élethűn, igen meghatólag adja elő:

Ah, szép idők! ti elmulátok, 
És mindörökre tán; 
Már nem terem számomra többé 
Sem sonka, sem leány.

Ismét mily gyöngédség — a sertésvilág iránt, hogy először jön a sonka, ugy a lány: porcus praecedit. — Most következik : Ambrus gazda.
Ezen költői beszély két részre szakad: elsőre és másodikra. Az első rész első szakaszában a darab hőse (Ambrus gazda) iszik, mert felesége elkergette őt hazulról; ugyanezen rész második szakában mindezt kifecsegi a szolgáló. A második rész első szakaszában Ambrus gazda ismét iszik, mert felesége ismét elkergette hazulról; ugyanazon rész második szakaszában mindezt ismét kifecsegi a szolgáló. így hát a második rész az elsővel mindenben megegyezik: bis repetita piacent. — Elég a csömörig!
A nevezetes költemény, melyhez most jövünk, azon időbül való, midőn a Honderű még aranyokkal fizeté Petőfi verseit. Czime: Az alföld; — tartalma: azon laposság, mely az alföldet bélyegzi. Miért erőlteti magát Petőfi ur szép leírásokban ? Ez neki gyönge oldala; elégedjék meg inkább oly nevezetes lélekállapotok rajzolásával, mint p. o. az imént előfordult Ambrus gazda részegeskedése... Petőfi mester ily lélekállapotok előhozásában, pedig nem csak in theoria, papíron; — ő azonnal életbe is lépteti.
Most jön: Szobámban.

Esős idő van; szürke a meny, 
Mint a bakancsosköpönyeg.

Tudnivaló dolog, hogy nagy irók munkái tele vannak lefolyt életökre vonatkozó czélzásokkal; ily elmés czélzás itt a bakancsosköpönyeg, mely arra emlékezteti az olvasót, hogy Petőfi egykor mint kapitány szolgált valamelyik huszárezredben. Ezen bakancsosköpönyeg engem oly elegendőképen kielégít, hogy többet nem akarok sem olvasni sem bírálni ezen versből, melynek azonfelül tizenhárom (szerencsétlen szám!) versfüzete van; igy könyen betegségemre válnék. Következik az Est.

A nap lement.
Eljött a csend,
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár,
Mint rom felett
A képzelet.

Wie rührend ! — Becsületemre mondom, hogy a vers többi része épen oly rührend, mint eleje; végét hát bízvást elhagyhatom s megtekintem immár a 14-ik iv utolsó versét!!! Egy telem Debrecenben.

Hejh Debrecen
Ha rád emlékezem !...
Hehj! Hehj!
Sokat szenvedtem én tebened, 
És mindamellett —

Mindamellett épen oly jól illik versben, mint következésképen.

És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem.

Hát még nekünk mily jól esik — az, hogy mi is nem sokára csak emlékezni fogunk ezen versekre. De szép volna, ha meg se emlékeznénk!

Pápista nem vagyok, 
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok, 
Jó, hogy az embernek csontfoga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek; 
Mert hogyha vas lett volna a fogam, 
A rozsda ette volna meg.

Azt is bölcsen rendelék az istenek, hogy Petőfi nem vaspapiroson adta ki yerseit s hogy nem is irta azokat vas-tollakkal, de egészen egyszerű libatollakkal; igy legalább nem fognak megrozsdásodni. Nem rozsda, de egerek s molyok fogják azokat tápul használni — tehát élő lények szivandják belőlük az életet. Életadó versek! — Exegit monumentum aere perennius! (Vasnál tartósabb emléket álitott.)

Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fütőszalmám,
S hideg szobában alvám.

Mért nem fűtött be verseivel? Vagy tán akor még jobban fázott volna? — Hideg szobában aludni különben egészséges.

Ha felvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a czigány, ki a hálóbul néze ki:
luj, be hideg van odaki!

Juj, ez népies; azért oly vonzó.

S az volt derék, 
Ha verselék!

Csakugyan, a mint mondtam: verseivel akart befűteni.

Ujjam megdermedt a hidegben.
És ekor mire vetemedtem ?
Hát mit tehettem egyebet ?
Égő pipám
Szoritgatám,
Mig a fagy végre engedett.

Csakugyan, a mint mondtam: a versek nem melegíthették fel a szegény költőt s égő pipáját kellé szoritgatnia. — Berekesztés:

Ez ínségben csak az vígasztala,
Hogy enél már nagyobb 
Ínségem is vala.

Hajh!  de  hát  mi  vigasztaljon  engem az én ínségemben, midőn igy Petőfi verseit olvasom s még jobban fázom mellettök Szarvason nyárban, mint ő fázott Debrecenben télen ? Csak az vigasztalhat engem, hogy már kész vagyok — olvasással is, bírálással is! Most pedig mosolyogva nézek vissza elmúlt Ínségemre: quod fűit durum páti, meminisse dulce est.

Petőfi pediglen erőlködik vala,
Petőfi pediglen poéta nem vala;
Petőfi verseit elolvastam vala
És enél még nagyobb ínségem nem vala.

Ámen. — Enyi Petőfi öszes költeményeinek 14-dik ivéről. Most még ide teszek egy verset, melyet harmadéve Petőfi Sándorhoz intéztem s mely a — viszonlagos költői bókversek ideje alatt — a Pesti divatlapban bujt napvilágra. Versem ez : (L. könyvünk 154. lapján). Istenem, mily vak voltam én harmadéve! —
Nekem azóta, hálistennek megnyíltak szemeim; de mikor fog Petőfi ur látni ? Fejem szerint, igen későn; szivem szerint, minél előbb: mert Petőfiben van lélek, s kár volna elvesznie."

(Folytatjuk)

2013. június 2., vasárnap

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 20.

(Endrődi Sándor nyomán)

1847

Május 16. Pesti Divatlap. I. 20. sz. 638. lapon Loránfi Áldomás cz. czikkében: „Valóban jól mondja egy jeles irónk (Eötvös Falu jegyzőjében): nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézeteink s gondolataink nagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, mellyek emberi természetünket leginkább nemesitik, függnek gyomrunk — és én hozzáteszem — torkunk állapotától, mert koszorús költőnk szerint:

Testet éleszt és táplál a lakoma, 
De a mi a lelkét adja az bora."

Május 16. Pesti Divatlap. I. 20. sz. 641. lapon, a Honleányok Könyvét ismertetvén: „Ezután jön Petőfitől: „A Tisza" czimü gyönyörű költemény, melly magyar folyónk bájait s hatalmas kiáradását dicsően festi."

Szerelmey gúnyrajza Kossuth, Széchenyi és Deák
vitájáról
Május 16. Pesti Hirlap. I. 881. sz. 317. lapon Szerelmey Miklós „Magyar hajdan és jelen" cz. alatt tervezett vállalatáról szólva, igy kezdi az ismertetést:
„Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!" mondja Petőfi. S ezen drasticus hasonlatban ki van fejezve a magyar ember ajkának  legkedvesebb vallomása. Extra hungariam non est vita! — kiáltanak fel apáink, midőn el akarák egymással hitetni, hogy csakugyan hisznek valamit. Hitték is mindnyájan, örege apraja, ifja véne — mind halálig ..." sat.

Május 18. Honderű. I. 20. sz. 407. lapon a Petőfinek Aranyhoz irt költeményét s Aranynak válaszát a következő módon akarja nevetségessé  tenni az Ökörszem cz. rovat:
Szerényen, jókedvvel, egyik irodalmi képtelenségről másikra szökdécselve, csöndes elégültségben akará Ökörszem élni napjait. Az irodalom fáján bimbózó virágokat rágó hernyók pusztitgatását tüze czéljául, s míg egyik hernyónak másik után hágott velőtlen fejecskéjére, víg dalra kelt vagy csak egy witzecskét nevetett hozzá. De máskép volt mindez elhatározva ! máskép kelle történni mindennek! Az   Ökörszemnek egyszerre halhatlanná kellé lennie!!! Ökörszemet megéneklé Sármányka!!! — Ki  nem  ismeri Sármányka megmérhetetlen érdemeit  a magyar irodalomban?  mit csak lapjainkon összegyüjthete,  port,  fövenyet, mocsárt, szemetet, összeszedte és — ah, mind e báj csodás hűséggel, félreismerhetlen valósággal, példátlan  világossággal visszatükröződik műveiben. Csoda-e, ha Sármányka hamar tekintéllyé  emelkedett  sokak  szemében! ? — Ki Sármányka által megénekeltetett, az nem csak megénekeltetett, hanem egyenes utalványt is kapott a halhatlanságra, az a megénekeltetettségben  egyszersmind  útlevéllel  bir a parnaszra, mellyre szabadon fölmászhatik,  ha t. i. fel tud mászni. Ezen Sármányka tehát legkegyelmesebben méltóztatott lebocsátkozni magasságából, és megismerő méltánylása és méltányló megismerése föllobogásában a kis Ökörszemre veté szemeit és megéneklé őt, és nagygyá tevé és halhatlanná;  ugyannyira,  hogy  most már Ökörszem nem kénytelen  felhagyni pikant és satyricus  dalaival, mig a bárgyuság, gőg, nyerseség és  póriasság kézmüveskedik irodalmunkban . . .  Áh, s még annak ideje sokáig tart!! . . . Minthogy pedig már Ökörszemke is iró, természetesen ő benne is megvan az a hiúság bibéje, hogy örömest látja és hallja, ha megéneklik, minek folytában a meglythographiroztatás boldog reménye is ködlik feléje a távolból. Közli tehát Ökörszem Sármányka csodaszép énekét, tele olvadat, költészet, megrázó gondolatok, szellemmel, tele classicai magasztossággal;   mellyben  minden sor egy-egy nap, a firmamentumról  leszaggatva;  minden szó egy-egy csillag, tündöklőbben ragyogó, mint a világ minden csillaga, minden szótag egy-egy földgolyó,  melyen  a shakspeari lángeszek csak úgy hemzsegnek, melyek együtt és egyenkint önmagukat ez egyetlen egy szótagban viszont föltalálják. — Olvassák tehát olvasóink ez Ódát ahhoz illő figyelemmel és ájtattal; oly Óda ez, mellynek egy kis dithyrambicus íze van, egy kis elegiai mellékízzel, továbbá némi árnyéklatával a lyrai gyöngédség, epicai mélység, drámai elevenség, regényes magasztosság, divatos rongyosság és epigrammaticus hosszúságnak; Óda a legformátlanabb formában, a legeslegújabb szabás szerinti — de classicus, classicus, mert e halhatlan Ódája a még halhatlanabb Sármánynak — Ökörszemet dicsőíti.

IV. 
ÓDA  ÖKÖRSZEMHEZ.

Nyíljatok meg őserő lángszemnek
Világigázó zsilipjei!
Szálljatok le Múzsák!
Szálljatok le, szolgálni szellememnek,
Mint hű, alázatos cselédei!-------
Őt akarom, őt ma megénekelni — 
A halhatatlan Ökörszemet! 
Kinek a rágalom hurkot veteget, 
Kire ugatnak a juhászebek 
Mérges boszúból — boszu mérgivel! 
De mind hiában!
Mert-------miként hóhérpallós
Éj villámiban
Tündöklik lángeszed —
Ó ökörszem! —
E gyáva féregzsombikokra le! ...
Hát még a witztzed ?! ?!
Az fénytorony viharnak éjjelén,
Villám
És menny dörgése egy pillanatban! —
Ha förgetegre kél az íralom, —
Vagy förgeteg kél az iralomban, —
A mint tetszik! .. .
Ne desperálj! röpülj merészen szárnyain
Lángeszednek. —
(Erről tudom, hogy vérem vagy nekem!)
A légnek aetherébe föl!
Hadd áldozatkép szűd elvérzeni,
Lelked hő lángban elhamvahodni!
Aztán ne bándd, hadd gúnyoljanak,
A kritikusok hadd ugassanak ...
Sorsunk nekünk, nagy szellemeknek,
Hogy tökfilkók gúnynyal fizetnek —
Ó jöszte, hadd öleljelek fel
Hatalmas karjaimba;
Röpülendő veled el — el,
Hova?
Hát hova máshova, mint a
Halhatatlanság édenhonába! . . .

Sármányka.

V. 
VISZONÓDA SÁRMÁNYKÁHOZ.

Igaz ? Való ? ! Tehát valóság ? ? !!
Megéneklél, avagy nem éneklél meg engemet ? —
Lantodra méltatád a picziny ökörszemet!. ..
Mi ez? mi büszkeség dagasztja keblem'!
A dicsőségnek tömjénillata
Minden porczikámon áthata,
Ó üdv, ó ég,
Egészen más valami levék
Mint eddig valék!
Te .... ó Sármányka! . . . .
Bár egy csöpecskét
Birnék mérhetlen óczeánjából
Lángeszednek — — —
Egy porszemecskét
Gondolkodásod földgolyóbisából — —
Egy szikraparányt
Lángzó tüzéből művészetednek,
Melly benned ég! — —
Ah! egy lehét csak a szellemszélarának,
Melly tégedet
Óriás gondolatról óriásgondolatra kerget!
Csak egy mákszemnyit birnék
Négy eleméből szellemed világának! . . .
Mi boldog volnék!
De igy! — — —
Ugy!!---------------
Most már, — kimondom büszkén, szabadon, — 
Most már én is — parány a szárnyasvilágban — 
Nagy vagyok és halhatatlan! 
Arany kobzodnak rezge húrjain 
Zengett nevem, sphaerák búhantjain ! 
S a zengemény félistenné emelt!
Köszönöm, ó Sármány, ó nagy Sármány ! s fogadom,
Ökörszemi szavamat adom,
Hogy olly forrón, hidd senki nem szeret,
Nem tisztel, nem becsül ám tégedet —
Dehogy tisztel — dehogy becsül —
Dehogy szeret —
Miként megénekelt társlángeszed!

Ökörszem.

Május 22. Életképek. 1. 21. sz. 665. 1. Ha férfi vagy légy férfi.

Petőfi jegyzetfüzete
Május 29. Életképek. I. 22. sz. 719. lapon : „ - Bizonyos könyvárus pótlékot hirdet Petőfi verseihez. Szép volna, ha Petőfi e' pótlékról csak egy szót is tudna. A' minap egy német könyvárus épen illyen formán tett: folytatását hirdette az „örök zsidó"-nak."

Május 29. Életképek. I. 22. sz. belső boritéklápján Lauka „Erdőd, május 18-áról" keltezett levelében: „— N. Károly bizonyos idő óta rendkívül csendes; ujabb időben Petőfi N. Károly czimű verse idézett elő kevéske mozgalmakat a seniorok között; ha e vers olvastakor vágott caricaturalis arczokat Kruisánk fába metszhetné, hosszasabb időre biztosítaná a halhatatlanságot Herostratnál." — „Végre, hogy Erdődről is irjak valamit, örömmel tudatom veled, édes Mórom, hogy barátunk, a lelkes Petőfi Sándor, ide épen tegnap délutáni 3 óra tájban szerencsésen megérkezett, s megszállásolva, Lisznyai Kálmán szerint, szerény vauklusemben, reményt nyújtott, vele nálam hosszabb ideig időzhetni — honnan azonban apróbb kirándulásokat is teendünk az igéző és kies fekvésű provenceban. És most Isten áldjon meg bennünket!"

Június 1. Hazánk. I. 64. sz. 255. lapon. Csatári Ottó Látogatás Pannonhalmán cz. czikkében egy viharról emlékezve, ezt így apostrofálja: „csatázásai közepett Petőfyvel mi is elmondhatók vala :

Ide nézzetek!
Csatára iramlik a fergeteg; 
Paripája a szél, a nyargaló, 
Kezében a felleg, a lobogó, 
A mellynek villám a nyele, 
Vágtat vele, vágtat vele,
Csatára, csatára.....
Mint harsog trombitája 
A mennydörgés! —"

Június 5. Életképek. I. 23. sz. 732. 1. Keserű élet, édes szerelem.

Június 5. Életképek. I. 23. sz. 748. lapon. Jókay Mór, mint ki 1847. II. felében átvette az Életképek szerkesztését, felsorolván munkatársait, ezt irja: „A novellái téren találkozandunk Bánffay, Bérczy, Degré, báró Eötvös, Gaal, báró Kemény, Pálffy és Petőfi neveivel. — Verseket közlendünk Bérczy, Berecz, b. Eötvös, Kerényi, Lisznyay, Petőfi, Riskó, Sárossy és Vörösmartytól (Petőfitől legalább minden második  számban egyet)... Az ,irodalmi ellenőr' éber figyelemmel kisérendi minden az irodalom és színház Jrörül tett eljárásokat, s képviselve lesz Egressy G., Sükey, Petőfi és Szigligeti által."

Június 13. Szépirodalmi Szemle. I. 24. sz. 383. lapon az Életk. IX—XVI. számairól szólván, így ír:
„— Verses részben veszünk egy költeményt Lator Györgytől „A magyar ifjakhoz". Van itten nagy harag azért, hogy ifjaink nem szeretik a hazát. A magyar ifjúságra ezt mondani nem lehet. Egyébiránt a versen jobban érzik a politicai kanyargás szele, mint a költői lelkesedés ihlete... — Petőfi költeménye: „A kutyák és a farkasok" a kutyai hűséget és farkasi vad szabadságot párhuzamítja; adván a régi gondolatnak rnaga szerinti uj formát. „Mi volt nekem a szerelem!" egyike ama sok játszó költeménynek, melyek legbővebben ömlöttek Petőfi tollából. — „Arany Jánoshoz" irt költeménye P.-nek megragadó, teli népölelő hévvel; de mikor épen eme nagy érzeményeket, mik keblében a nép vigasztalása iránt élnek, eldalolja költő, oda kanyarul vissza magára egész elbizottsággal s igy végzi:

„Mit én nem egész dicstelenül kezdek, 
Folytasd te barátom, teljes dicsőséggel."

Az irodalomtörténet fogja igazolni, mennyiben van itt igaza, magáról szóltában Petőfinek. Ő magán kezdi a költészet- vagy minek a történetét. Nem illik annyira szeretni magunkat, hogy megsemmisítni akarjuk a mullat, mert múlt nélkül nincs jelen. Ha P. érzi maga felől, hogy magosán állt ne rúgja ki lábai alól a hegyet, mert akkor ő is alant leszen."

Június 13. Pesti Divatlap. I. 24. sz. 746. lapon Vahot Imre „Irodalmi levelek Tompa Mihályhoz" cz. czikkében; Fővárosunkban a fiatal, kezdő iró állása szellemi tekintetben igazán nyomorúságos. Beszéljünk bármit, a legönállásúbb, legtehetségesebb kezdőnek is jól esik, és jót tesz az, ha vannak körülte jártasabb, tapasztaltabb pályatársak, kik meleg résztvéttel ébresztgetik szellemi munkásságát, kik jó indulattal méltányolják érdemeit, bizalmasan figyelmeztetik hibáira a nélkül, hogy mindjárt piaczi lármát ütnének minden botlása fölött. Jól tudod barátom, gyakran mennyire elkeserité Petőfit, a minden felől reá rohant méltatlan kritika, — s azt is tudod, mílly megnyugtató s felvidító hatással volt reá az öreg Szemére Pálnak biztató baráti szózata. — Igen, de kevés Szemere Pál van ám a magyar irók hosszú sorában."

Június 26. Hazánk. I. 75. sz. 298. 1. Magyar vagyok.

Június 27. Pesti Divatlap. I. 26. sz. 807. lapon Vahot Imre „Irodalmi levelek Tompa Mihályhoz" cz. czikkében: „Hát ugyan mivel érdemelték azt meg Eötvös, Jósika, Kuthy, Petőfi, hogy a Szemle az ő műveikben sokkal több hibát, mint dicséretest találjon —" stb.

Június 29. Honderű. I. 26. sz. 523. lapon egy gúnyos travestiát közöl Petőfinek Jókai Mórhoz cz. költeményére az Ökörszem rovatban:
* Irodalmi szerelmes levél egy urfi szerkesztőhöz. — Neked irok. Miért irok neked ? . . . Mert megérdemled. Ó igen! Nem kicsiség, a mibe fejszédet vágtad. Nagy Isten. A világ egy nagy golyóbis. Gömbölyű is. De az irodalom? ... Ég. Az dolgot ad ám az embernek. De te nagy vagy. Igazán nagy. Nevetséges voltodért megérdemelnéd ugyan, hogy kinevessenek. De meg ismét nem is érdemled meg. Törekvésed: gorombaság. Eléred azt. Kétszer nagy vagy ... .Minden sorodgeniatitas. Azt hitted, nem veszem észre. Ó csalódtál. Csalódás az élet' keserű sava. Sok pontjaidról, szaggatott mondatidról, stilodról, melly nem stil, ráismerek nagy szellemedre. Te nem e világra való vagy. Szerkesztőnek való már épen nem vagy. De hiszen ritkán tölti be valaki helyét. És te kivétel volnál ? .... Ó. — Ah. — Isten. — Nem ?! Mi furcsák a kritikusok. Mirevaló az irók elleni vád. Semmirevaló. Az irók, névszerint a mieink, mind csupa félistenek. — Te egy totális csaknem fix und fertig isten vagy egy pár csekély hibát kivéve. Te igazságos vagy. Azt mi tudjuk. Te szerény vagy. Legfölebb magad dicséred magadat. Dicséret az irodalmi élet' quintessencziája. Te magad dicséred. Szép. Ez engem is könyekre indít. Mázsás könyekre. Könyekre — na de millyenekre. Mellette sóhajtok is. Pedig az én sóhajtásom orkán, melly minden szellemet összekorbácsolni szeretne. De egyet sem hoz a förgeteg. Azért adieu. Ha ismét jut valami eszembe, a mi egyébiránt igen ritkán történik, akkor folytatni fogom e leveleket. Én a legnagyobb lángész vagyok. A legnevezetesebb iró. A legszellemdúsabb minden félistenek között. Még egyszer addio. Egy kis puszikát. — így. Na. —
A te őszinte   Ökörszemed.

Július  6.  Honderű.  II.   1.  sz. 15. lapon az  Irodalmi ABC cz. rovatban: ' „Népköltő!!!...
Nálunk igen gyakran fölcserélik e két kifejezést: nép és pór, ezért némely népköltőről el lehetne nálunk mondani, hogy pórköltő. Ezen urak' egész eszmemenete, teremtési módja s szerében nincs egyéb a népből, mint szalona (így!), piszok, szellemszegénység és a vastag szűr, mellyet nyakukba akasztanak, hogy őket a finomulás' gyújtó sugarai, valamint a keresztényi türékenység' csepegő keresztvize ellen egyformán védelmezze. Arany eddig kivételt tesz e pörköltök közöl (így!); ő inkább népünk' szellemi egyszerűsége, megindító naivsága és hű szívességéhez tartja magát, s ez előnyöket sok valósággal tudja visszatükrözni. Nevezetességül rójuk föl róla még: hogy P. úr által megénekeltetett s viszont ő is megénekelte P . . . . t."

Július 11. Életképek. II. 2. sz. 44. 1. Sári néni.

Július 11, Életképek II. 2. sz. 56. lapon a Hölgysalon ez. rovatban ez olvasható:
„Legmélyebb titoktartás feltétele mellett megsúgjuk nagysáinknak, hogy kedvencz költőjök, a' — — (nem mondjuk ki nevét, meglátjuk: rá ismernek-e ?), kinek műveit a' kunyhók és paloták lakói ismerik, kit a' nemzet tenyerén hord, ki az ifjú nemzedék fején a' rózsakoszorú, a' költészet egén csattogányszavú sólyom, műveiben ezerszinű kedély, de lelkében örökké egyszínű jellem, kinek szavaiban kezdi észrevenni a' külföld: hogy mi is élünk, mi pedig azt: hogy még élni fogunk ... Tehát azoknak, a' kik kitalálták nevét, megsúgjuk: hogy költő barátunk — fogva van, kemény rabságban, nehéz lánczokra téve, Szathmár vármegyében. Fogva egy szép lelkű gyönyörű kis leány szerelmes szivében. Illy állapotban az ember mit tehessen okosabbat: mint hogy börtönét is magával vigye. Igy tesz ő is. Jövő hónapban esküszik meg szép arájával. Tehetnénk-e fölöslegesebb szószaporitást, mint ha e' lépéséhez szerencsét akarnánk kivánni ? Hisz a' házasság már magában olly nagy szerencse, hogy mellette a' többi meg sem látszik; ez egyetlen eszmében minden benn van foglalva, a' mi csak édesnek és boldogságnak nevezhető . . . Tudnánk mi még más valamit is megsúgni, ha bizonyosak volnánk felőle, hogy el nem árultatunk. De bízunk nagysáink titoktartásában. Megsúgjuk, de csak négy szem között, miszerint költő barátunk szív-választottja azon költői eszmemagasságnál fogva, — mellynek nyilatkozatát honnét lestük el, honnét nem ? mélységes titok, — párosultan olly gyöngéd érzelemfönséggel, minőnek csak nőkebelben lehet kífejleni és szépirodalmunk világos ismeretével, — jogot érzünk azon reményre, miszerint rövid év alatt költő barátunk hölgyének nevében olly csillagát fogjuk látni a' szépirodalomnak, melly még az övére is fényt vetend. Hanem ez igazán köztünk maradt szó legyen ám !"

"Pilvax úr" - a legendás kávéház, 1900-ban
Július 13. Honderű. II. 2. sz. a Heti szemle ez. rovatban ;
„.....Mert alig volt valaha   szomorúbb, mondjuk ki: veszélyesebb irodalmunk' állása, mint e perczben. Egy szenvedélyrészeg csoport garázdálkodik a tudomány és műveltség' szent csarnokában, az ész és szellem higgadtan bölcs szózata helyett ez irodalmi tivornyázók' durva kurjongatásai töltik el a boltiveket, megfertőztetve a tudomány' oltárát, kioltva az ész világát. — Ifjak, kikben még a józan ítélőtehetség sincs kifejlve, még kevesbbé az tanulmány és tapasztalás által kifejlesztve; kik nem tudják, mi fán terem ízlés és műveltség; kik nem birnak tudománynyal, mi a hármas kis tükrön és egy pár franczia regényen túl emelkednék ; kik nem birnak több élettapasztalással, mint mennyit Pilvax úr' életiskolájában és a komlókertben szerezhetni; kik meg nem tudnák neked mondani a művészet fogalmát, mert művészetből nem ismernek tökélyesbet pilvaxi frescóknál, — ez ifjak — risum teneatis — egy nemzet' szellemi életének irányzóiul tolakodnak föl!.... És a jobbak? a tudomány és szellem' érett, tapasztalt, érdemet és érdemeik által tekintélyt szerzett bajnokai? — Hallgatnak, nem azért, mintha féktelenségeket maguk is ne roszalnák, hanem azért, mert szeretik a békességet, azaz félnek, hogy az éhes ifjú óriások föléjök kerekednek, és megbolygatják a halántékaikon nyugovó borostyánkoszorut, mellyet — Isten a tanuja! — olly nagy fáradsággal vivtak ki. Pedig: manó vigyen tudományt és hazát — csak a nimbusz maradjon ! De nemcsak hallgatnak, hanem kedvüket keresik, pályájokon támogatják, kezet fognak azokkal, kiket vesszőzniök kellene, ha saját énjöket, parányi dicsőségüket nemzetük műveltségi s irodalmi jóügyének eléje tenni oly — — kényelmesek nem volnának. Lelkük rajta! eljöend majd a história és kiszellőzteti egy kissé ama nimbuszpalást redőit. — És följegyzendi: mennyiben követnek vagy nem követnek el bűnt, — midőn nemcsak hogy hallgatva tűrik a betyárizmusnak irodalmunkbani uralkodását, sőt azt még inkább elősegítik. — Mondjuk: lelkük rajta! —" 
Arany László

Július 18. Életképek. II. 3. sz. 77. 1. Arany Laczinak.

Július 18. Életképek. II. 3. sz. 93. lapon: „A lánczhid: ha a miénk volna, sem épülhetne gyönyörűbb fontolva haladással, mint midőn nem a miénk. Hiába fogjuk rá, hogy holnap vagy holnapután lesz kész; áll az mint a Sión s mint Petőfi „Sári nénje" nem akar már nőni. Óh te szép zöld, oh te szép zöld lánczhid! nemzeti szinü sietség!"

(Folytatjuk)